Hatalmas ugrásokra képes és ezer színben játszik a mókusrekorder.
A pandafülű indiai királymókus, avagy malabári királymókus egy olyan vicces kinézetű rágcsáló, amely külsejében nem is állhatna távolabb a mi, fák között bujkáló kis vörös mókusunktól.
A sokszínű, mintegy 90 centiméter hosszú óriások a szivárvány minden színében pompáznak és négy kilót is nyomhatnak. Előfordulásuk főleg Dél-India erdőiben jellemző, itt barangolnak a fákon fenséges, narancssárga, lila és gesztenyebarna színekben játszó bundájukban.
Hivatalos nevén a Ratufa indica négy alfajjal is rendelkezik, amik szívesen eszik a lombok között található hatalmas trópusi gyümölcsöket is.
Az alfajok között vannak kevésbé színesek is, például a Malajziában, Szingapúrban és Indonéziában élő Ratufa affinis barnás árnyalatú, de a Ratufa bicolor nevéből is kitalálhatóan inkább fekete-fehér. A Sri Lanka-i óriásmókus, a Ratufa macroura inkább a monokróm rajongója, fekete és szürke szőrrel rendelkezik.
Az óriás rágcsálók képesek 6 métert is ugrani a fák között, ami már önmagában is egy atlétikai bravúr, de van még más különleges tulajdonságuk is. Ahogy John Wible, a Carnegie Természettudományi Múzeum emlősökért felelős kurátora mondja:
A mókusok a fák tetején hozzák létre élelmiszerraktáraikat, ami szembemegy a többi mókus föld alatti spájzolási szokásaival.
A malabár mókusokat 20 évvel ezelőtt a sebezhető fajok közé sorolták, de számuk azóta stabilizálódott. 2016-ban egy mókusnépszámlálás megállapította, hogy az óriásmókusok populációja nyolcszázalékos emelkedést mutatott az indiai Pune és Thane körzetekben.
Hogy miért alakultak evolúciósan ilyen színpompássá a gigamókusok? Nagy kérdés, hiszen a színes bunda könnyű prédává teheti őket az oroszlánfejű makákók, leopárdok és tarajos kígyósasok számára. Másrészt a sok szín felkeltheti párjuk figyelmét és akár meg is zavarhatja a rájuk vadászókat azzal, hogy beolvadnak a színes lombokon táncoló napfoltok közé.
(Borítókép: Shutterstock)