Alaposan meglepődtek a szakemberek, amikor egy 2006-ban genetikai vizsgálatra befogott mocsári teknősre bukkantak a Duna–Dráva Nemzeti Parkhoz tartozó Barcsi borókás területén, Somogy megye déli részén, a Dráva közelében. Éppen az Aranyospusztai-tó gátján fekvő tojásrakó helyet mérték fel, amikor az egyik nőstény páncélján azonosító jeleket vettek észre, ami azért szokatlan, mert nem sok példa volt arra, hogy ugyanazt a példányt újra befogják, főleg nem ennyi idő elteltével.

De a legkülönösebb az volt, hogy a most 26 éves teknőc

a korábbi befogás helyszínétől. Azaz átlagosan fél centimétert tett meg óránként, ami kiugró teljesítménynek számít a leglassabb állatok között is. Persze valószínűleg nem egyenes vonalban bandukolta le mind a 75 métert, hanem sok-sok vargabetűt beiktatva, de az élőhelyhez ragaszkodásnak és a nyugalomnak ez a mértéke nem várt felismerést hozott: még teknőc mércével is létezhet a slow living életmód. 

A 10-30 centiméteresre megnövő mocsári teknős az egyetlen őshonos teknősfaj a Kárpát-medencében, és (nevéhez hűen) kifejezetten kedveli a lápos, mocsaras élőhelyeket, csendes holtágakat, tavakat, főleg, ha azok iszapos fenekűek, és dúsan benőtte azokat a növényzet. 300 fajtársához hasonlóan mókásan, esetlenül és komótosan vánszorognak a szárazföldön, vízben viszont annál ügyesebbek. Ezért a pontosság kedvéért érdemes úgy fogalmazni, hogy bámulatos lassúsági teljesítményüket a „szárazföldi helyváltoztatási próbálkozás” nevű sportágban érik el.

Pedig ő is ragadozó, szinte minden nála kisebb állatot megeszik, férgeket, lárvákat, rákokat, csigákat, békákat, méghozzá a legnagyobb békében. Nem is lenne semmi gondja, ha pár évtizede nem jelentek volna meg idehaza az amerikai terraristák által behurcolt vörösfülű ékszerteknősök, amelyek pont azokat az élőhelyeket kedvelik, amelyeket az őshonos teknőseink, ráadásul meglehetősen rámenősen versenyeznek velük az élelemért. A mocsáriak novemberben visszavonulnak, elhagyják a partokat, és a tavak, holtágak aljára húzódnak, beássák magukat az iszapba, és téli álomba merülnek. Mondhatnánk azt is, hogy kipihenik a nagy lótás-futás fáradalmait.

Nagy méretű rokonaik, a galápagosi óriásteknősök például 400 méter/órás sebességgel hasítanak előre, mármint csak a leggyorsabb sprinterek közülük, ami valóságos ámokfutás a mocsári teknősökhöz képest. Teszik ezt annak ellenére, hogy egy 350 kilogrammos testet kell megmozgatniuk. A kerti csiga (Cepaea hortensis) végsebessége, ha belehúz, a szédületes öt métert is elérheti óránként. Az állatvilág sztárja azonban ebben a szakágban kétségtelenül a háromujjú lajhár (Bradypus tridactylus), amely, ha kedve úgy tartja, nem restell csak négyméternyit moccanni óránként. Vagy még annyit sem, hanem csak mozdulatlanul lóg egész álló nap a fáról, ezt a világcsúcsot pedig igencsak nehéz lenne megdönteni. 

(Borítókép: Arterra / Universal Images Group / Getty Images)