Kétszer annyi lakástűz pattan ki minden évben a karácsonyi ünnepek alatt, mint az év többi időszakában. Több mint száz lakás szokott ilyenkor nem vágyott ünnepi fényárban úszni, tavaly pedig összesen több mint 6300 lakástűz volt Magyarországon, amelyek legkevesebb 75 életet követeltek. Pedig a füstjelző megmenthette volna őket, ugyanis ez az egyik legfontosabb életmentő találmány a történelemben, még ha néha hamisan riasztanak, és elviselhetetlenül hangosak is. Nyugaton szinte minden házban felszerelik, nálunk legfeljebb az új lakásokba, épületekbe. Itt az Index nagy füstjelző-összeállítása.
Külön kategóriaként, az adventi koszorú- és karácsonyfatüzek időszakaként tartják számon a tűzoltók a december közepétől január közepéig tartó heteket, amikor jellemzően átszellemülten meggyújtott és magára hagyott mécsesek, csodálva nézett csillagszórók vagy éppen egész nap égve hagyott és felforrósodott karácsonyfaizzók lobbantják lángra a száraz, gyantás fenyőágakat, és a tűz pillanatok alatt elkezd terjedni. De a konyhai sürgölődés, a hiperaktív sütés-főzés is sok váratlan élményt okozhat a fény ünnepén.
Hirtelen kipattant tüzek füstjének jelzésére találták ki a füstjelző készülékeket, mégsem lehet teljesen megakadályozni, hogy hamisan riasszanak. Annyira biztosra mennek, hogy ilyenkor, de éles helyzetekben is, 85 dB hangerővel kezdenek vijjogni a kis korong alakú dobozok,
ami annyira hangos, hogy szinte fáj, ami nem is csoda, mert ez a hangerősség már halláskárosodást okozhat.
Orvosok is 85 dB-ben húzták meg a biztos halláskárosodás alsó határát. Annyira fülsüketítő és irritáló, hogy tapasztalatok szerint a legtöbben nem a tűz fészkét kezdik el módszeresen keresni, hanem vadul nyomkodják, csapkodják a plafonon lapuló műanyag agresszort.
Pedig a tűz korai jelzése életet menthet, nappal is, de éjszaka még inkább. Alvás közben ugyanis a legtöbben nem ébredünk fel a füstszagra. Márpedig a mérgező gázok még az ébren lévőket is rövid időn belül cselekvőképtelenné tehetik.
Kétféle füstérzékelő létezik, és mindkettő ugyanolyan alapelv szerint működik: ha megfelelő mennyiségben és sűrűségben égési részecskék jutnak a füstérzékelőbe, bekapcsol a riasztó.
Az optikai (fotoelektromos) típusok hasonlóan működnek, mint a fotocella. Egy fénykibocsátó dióda (LED) megvilágít egy szenzort, és egy áramkör érzékeli a fény intenzitását. Ha füst vagy bármi más apró részecske elhalványítja a fénynyalábot, az áramerősség visszaesik, és éktelen szirénázás veszi kezdetét.
Az ionizációs füstérzékelőkben – kissé ijesztő módon – egy radioaktív izotóp (legtöbbször americium-241 izotóp)
folyamatosan hélium-atommagokból álló alfa-sugarakkal bombázza és egyben ionizálja az érzékelő kamrájában lévő levegőt,
miközben a levegőmolekulákat pozitív és negatív ionokra bontja szét, amelyek elektromos feszültséget generálnak. Ha füst kerül a dobozba, az ionizált levegőmolekulák rátapadnak a nagyobb füstszemcsékre, lecsökkentve ezzel a feszültséget. Ha a feszültségcsökkenés átlép egy határt, akkor magas hangon üvölteni kezd a készülék. Nem kell azonban tartani a radioaktív sugárzástól, nem valószínű, hogy az ionizációs füstjelzőktől leszünk sugárbetegek, az alfa-sugárzás ugyanis még egy papírlapon sem képes áthatolni, és a műanyag burkolaton sem.
Hosszú út vezetett ezekhez a rafinált tűzjelzőkhöz, amelyeket nyugodtan nevezhetünk a történelem egyik legfontosabb találmányainak. Ahogyan evolúciós mérföldkő volt a tűz használata, és nem kis részben a tűzön megsütött, megfőzött ételek energiabombája miatt nőhetett meg az agyunk térfogata, és válhattunk gondolkodó emberré, úgy pusztítottak el tűzvészek egész városokat a történelemben. Nem meglepő, hogy
a tűzjelzés az emberiség egyik legősibb megoldandó problémája volt mindig is.
Az ókori Rómában először rabszolgákra bízták a tűzőrködést, de hamar kibukott az ordító érdekkülönbség, mert csak vonakodva, ímmel-ámmal vették észre a felcsapó lángokat, a tűzvészekkel járó felfordulás ugyanis kitűnő lehetőség volt számukra a szökéshez. Ezért az első században felállították Rómában a világ első állandó tűzőrségét, méghozzá hétezer szabad emberből. Ők voltak a történelem első hivatásos tűzoltói, és a rómaiak annyira tartottak a tüzektől, hogy birodalomszerte bevezették a rendszert. Még a mai Óbuda területén egykor fekvő
Aquincum romjai közül is előkerültek egy tűzoltószékház és egy tűztorony maradványai.
Az állandó kémlelések ellenére időszámításunk szerint 64-ben szinte teljesen leégett az akkori világ legnagyobb városa, Róma (kortársak szerint a gyűlölt és bomlott elméjű Nero császár gyújttatta fel), 1666-ban London, 1676-ban Sopron, 1723-ban Buda vált a lángok martalékává. Sopron egyik nevezetessége éppen a tűzvész miatt felépített tűztorony lett.
Égető szükség volt tehát egy megbízható tűzjelzőre, az ipari forradalom idején pedig számos ötlettel próbálkoztak. Az 1850-es években távíróközpontokkal kötöttek össze tűzriadóoszlopokat, a század végén pedig Edison hű munkatársa, Francis Robbins Upton feltalálta az első elektromos (ráadásul hordozható) tűzjelző rendszert, amely egy akkumulátorból, egy csengőből és egy hőérzékelőből állt. De valamiért még Edison neve sem volt elég a sikerhez. A valódi áttörés Walter Jaeger svájci fizikushoz kötődik, aki ionizációs mérgesgáz-érzékelőt szeretett volna alkotni az 1930-as években, de sokadik próbálkozása sem járt sikerrel. Csalódottan leült a szerkezete mellé,
elővett egy cigarettát, enerváltan rágyújtott, mire elektromos műszere bejelzett.
A láncdohányos tudós – akaratán kívül – az ionizációs érzékelő mellett egy füst alatt feltalálta az első modern füstérzékelőt is.
A korszerű, olcsó és megbízható füstjelzőt azonban (a teflonhoz, a talpbetéthez vagy a morzsaporszívóhoz hasonlóan) az űrkutatás inspirálta. Mivel nem lehet elszaladni (legfeljebb pár órát sétálni) az űrben, végzetes lehet a legapróbb tűz is egy űrkabinban. Ezért az első amerikai űrállomáshoz (Skylabbe) a NASA kifejlesztette saját füstérzékelőjét, amely annyira bevált, hogy annak egyszerűsített változata az egész világon elterjedt.
Jóformán minden amerikai háztartásban találni legalább egyet belőle, idehaza azonban egyelőre csak az újabb épületekben. Hiányának egyetlen előnye lehetne csak, mégpedig az, hogy nem szekírozhatja halálra a tulajdonosokat a füstérzékelő lemerülőfélben lévő ceruzaeleme. A legtöbb elemes füstérzékelő ugyanis legalább 30 napig sípol idegesítően, és zaklatja a környezetét félpercenként, mielőtt teljesen lemerülne.
Viszont könnyedén bármelyikünk füstriasztó nélküli lakása lehetett volna az egyike annak a 2600-nak, amelyek csak 2022 első negyedévében kigyulladtak. 37-en haltak meg füstmérgezésben, 175-en pedig megsérültek. A lakástüzek áldozatainak átlagéletkora 65 év, a legfiatalabb 32, a legidősebb 102 éves volt. A tűzoltók határozottan állítják, hogy ahol füstérzékelő működött, senki nem sérült meg, és mivel hamar észlelték a tüzet, a károk mértéke is csekély volt. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis egy lakástűzben többnyire nem a lángokban égnek el az áldozatok, hanem jellemzően a mérgező füst okozza a tragédiákat.
(Borítókép: Carsten Rehder / picture alliance via Getty Images)