Stephanie Preston, a Michigani Egyetem pszichológiaprofesszora szerint az emberekre átragadnak a közelükben lévők érzelmei, ezért lehet, hogy tömegben sokkal intenzívebb érzelmeket élhetünk át szurkolás közben, mint otthon, egyedül. A boldog sírás egyszerre lehet a megkönnyebbülés és a katarzis generátora.
A sporthisztéria egyidős az emberrel, feltehetően már az ókori görögök is őrjöngtek, sírtak, nevetve ünnepeltek vagy szurkoltak az olimpiákon. A sportot már régóta a tömegek ópiumaként emlegetik, amint azt Brian Uzzi, a Northwestern Egyetem professzora elmondta: sokak számára nemcsak játékot jelent, hanem valós és intenzív érzéseket vált ki (különösen a nagy téttel bíró események).
A csapat iránti érzelmek rokoníthatók a szerelemmel: az azonosulás, az összetartozás érzése, a lojalitás – a szurkolók szenvedélyes viselkedése mögött a szerelemnél is működésbe lépő (aktiválódó) idegi struktúrák állnak. Ezek a jutalmazáshoz és az érzelmi feldolgozáshoz kapcsolódnak.
Desmond Morris egy könyvben a futball törzsi karakterét hangsúlyozza, amennyiben egy nagyobb embertömegnél figyelhetők meg ugyanazok az érzelmek: ragaszkodás, lelkesedés, együttérzés. Ez nemcsak a szurkolókra, de az edzőkre és a csapatokra is jellemző. A nagy sportpillanatok megőrzik a csoporton belüli kohéziót: ha kimegyünk egy meccsre, láthatjuk, hogy az emberek büszkék és boldogok, ha klubjuk nyer, és levertek, csalódottak, ha veszít, mert azonosulnak az egy közösséget, helyet képviselő csapattal.
A kutatások azt mutatják, hogy minél több ember szurkol együtt, annál intenzívebbek az érzelmek. Mivel a drukkerek személyes ügynek tekintik a játék kimenetelét, ha veszítenek, igazságtalanságra gyanakodnak (részrehajló bíró, csaló ellenfél, bunda), ha győznek, büszkék, és önbecsülésük szárnyal.
A kollektív szurkolás közös feszültséghez, izgalomhoz vezet, emiatt megerősödnek a kötelékek, megszilárdul az összetartozás érzése, a csapathoz való kötődés, mélyülnek az érzelmi reakciók
– mondja Brian Uzzi.
Stephanie Preston, a Michigani Egyetem pszichológiaprofesszora szerint az emberekre átragadnak a közelükben lévők érzelmei. Ezt az emocionális fertőzést hullámzáshoz hasonlítják (mint amikor a szurkolók valóban hullámoznak a meccseken), a jó/rossz kedv emberről emberre terjed. Ahogy Preston is megfogalmazta:
A sikoltozó rajongók hordájában lenni – akár boldogok, akár szomorúak – ragályos.
A felfokozott pillanatok könnyen sírásba fordulhatnak, sírhatunk akkor, ha veszít a csaptunk, és sírhatunk a boldogságtól is, mikor végre oldódik a feszültség, és a szervezet megkönnyebbül. Könnyeinkből a leucin-enkefalin néven ismert neurotranszmitterek szabadulnak fel, amik természetes fájdalomcsillapítóként működhetnek. Ha boldogtalanságunkban sírunk, ez vigaszként szolgál, ha boldogságunkban, akkor még boldogabbak leszünk ettől a kémiai hírvivőtől. Vagyis a könnyek elősegíthetik a katarzist.
De létezik egy másik magyarázat is az örömkönnyekre: agyunk nem mindig tudja, mi a különbség a pozitív és a negatív érzelmek között.
Minél nagyobb téttel bír a játék, annál erősebbek lesznek az érzelmek. Egy olimpiai döntő kedvenc sportolóddal, egy világbajnokság a csapatoddal óriási emóciókat generálhat, nagyobbat, mint egy megye II. bajnokság.
A feszültség akkor hág a tetőfokára, ha a döntő megnyerésének közelében vannak, ez fokozott izgalmakat válthat ki.
Ha eleve nem is tartozunk a legnagyobb rajongók közé, akkor is beszívhat a pillanat, ha olyan nagy presztízsű sporteseményeken vagyunk, mint az Európa-bajnokság, a világbajnokság, egy NBA-meccs vagy épp a wimbledoni teniszbajnokság. Ezek a rangadók tele vannak drámával, izgalommal, mintha egy filmet néznénk, bevonz minket, és átragad ránk az elragadtatottság, még ha nem is szurkolunk senkinek.
Nemsokára magunk is megtapasztalhatjuk e törzsi öröm érzését, hiszen idén augusztusban Budapest rendezi meg az atlétikai világbajnokságot.
(Borítókép: Jack Taylor / Getty Images)