Bár azt hihetnénk, újat már nem nagyon tudunk tanulni a bolygónkkal – pontosabban annak élővilágával és múltjával – kapcsolatban, a különböző régészcsoportok mindig rácáfolnak ezekre az állításokra. Legutóbb például arról számoltunk be, hogy egy ősi kultúra nyomait találták meg az európai Boden-tó mélyén, most pedig egy több mint 250 millió éves kőzetlelet kavarta fel az állóvizet.
Nem mindennapi felfedezést tett a napokban a svédországi Uppsalai Egyetem professzora, Benjamin P. Kear és csapata, akik egy több mint 250 millió éves – egészen pontosan 251,9 millió esztendős –, a norvégiai Spitzbergák területén talált kőzetmintát vizsgáltak, mely arra utalhat, hogy az ichtioszaurusz névre hallgató, halszerű hüllők jóval korábban fejlődtek ki, mint gondoltuk.
Mint arról a Heritage Daily is beszámolt, az ichtioszauruszok és más ichtioszauromorfok a tengerbe visszatért, azonosítatlan szárazföldi hüllők egy csoportjából fejlődtek ki. Idővel ezek a korai kétéltű hüllők egyre hatékonyabbá váltak az úszásban, végül pedig végtagjaikat uszonyokká alakították át. Évmilliókkal később már teljesen „halszerű” testformát vettek fel, és elkezdtek élő ivadékokat szülni; ezzel végleg megszakítva a szárazföldhöz való kötődésüket.
A probléma azonban az, hogy a tudósok eddig úgy hitték, hogy ez az átalakulás a kora triász időszakában kezdődhetett el, a friss kutatás eredményei azonban egyáltalán nem ezt igazolják.
Mint említettük, a tanulmány még egy 2014-es expedíció során a Spitzbergák nyugati részén található, úgynevezett Jégfjord déli partjainál feltárt nagyszámú kőzetminta vizsgálata alapján készült. Ezek a NewScientist információi szerint meglehetősen bizarr, krokodilszerű, kétéltű hüllők csontjait tartalmazták, valamint ichtioszauruszoktól származó, 11 tagolt farokcsigolyát és 15 további csontdarabot, melyek elméletben túl idősek ahhoz, hogy létezzenek, a gyakorlatban azonban mégis ott vannak.
A Heritage szerint továbbá ahelyett, hogy a vizsgált csontok és csigolyák egy kétéltű ichtioszaurusz ősének tankönyvi példáját képviselnék, azok a valóságban a geológiailag sokkal fiatalabb, nagyobb testű ichtioszauruszok csigolyáival egyeznek meg, ráadásul a csontok belső mikroszerkezete is megmaradt, ami a gyors növekedés, a fokozott anyagcsere és a teljesen óceáni életmód adaptív jegyeit mutatja.
A környező kőzet geokémiai vizsgálata megerősítette, hogy a fosszíliák kora körülbelül kétmillió évvel a perm végi tömeges kihalás utánra tehető. Tekintettel az óceáni hüllők evolúciójának becsült időskálájára, ez az ichtioszauruszok eredetét és korai diverzifikációját a dinoszauruszok korának kezdete előttre tolja vissza.
Ennek tudatában a tankönyvi értelmezést mindenképp felül kell vizsgálni, rendkívül valószínű ugyanis, hogy az ichtioszauruszok jóval a kihalási esemény előtt költöztek be a tengeri környezetbe.
Mindez teljesen átírja a dinoszauruszok koráról, a fő hüllőfajok megjelenési idejéről alkotott népszerű elképzelésünket, most már ugyanis úgy tűnik, hogy számos csoport megelőzte ezt a mérföldkőnek számító időszakot, arról nem is beszélve, hogy legősibb leszármazottaik fosszíliái még felfedezésre várnak a Spitzbergákon és a világ más részein található, még régebbi kőzetekben.