Énidő, elszigeteltség, egyedüllét? Vajon ugyanazt jelentik-e és szükségünk van-e rájuk? Az énidőre állítólag igen, „mert megérdemeljük”, de azért ne gondoljuk, hogy ez valami új felfedezés, régen is létezett, mikor az emberek visszavonultak olvasni, zenét hallgatni, kertészkedni egy fárasztó munkanap után, csak akkor még nem volt ilyen divatos elnevezés rá.

Az elszigeteltség a túlzásba vitt, szélsőséges, hosszan tartó magány, erre ne vágyakozzunk, mert veszélyes, énromboló is lehet, az embernek szüksége van kapcsolatokra, még ha sokszor úgy is érzi, senkit sem akar látni.

Thuy Vi Nguyen, a Durham Egyetem pszichológia tanszékének adjunktusa a magányt kutatja évek óta, azt mondja, nem arról van szó, hogy a magány mindig jó, de jó is lehet, mert segít szabályozni érzelmeinket, és nyugtató hatású, felkészít bennünket arra, hogy jobban kapcsolódjunk másokkal. 19 és 80 év közötti emberekkel készített interjúk alapján az derült ki, hogy legtöbbünk szerint a magány állapotában a fő jellemző, hogy domináns az énnel való kapcsolat. Nguyen véleménye szerint, noha a magány hasznos, mégis

Amikor egyedül vagyunk, kényelmetlenül érezzük magunkat az ingerek hiánya miatt, és mert nem támaszkodhatunk másokra, hogy alakítsák tapasztalatainkat.

Hányféle magány?

Lehet, hogy fizikailag nincs egyedül valaki, de mentálisan mégsem kapcsolódik másokhoz, már ez is magány, de a teljes magányban fizikai elkülönülés is ott van. Nguyen differenciál a privát magány és a nyilvános magány között. Az előbbi a másoktól való távolságot jelenti, az utóbbi esetében van társadalmi közeg, de nincs kapcsolat másokkal. 

Erre különösen vágynak azok, akik saját szükségleteiket az idő nagy részében háttérbe szorítják, például a szülők (főleg az egyedülállók), vagy akiknek napi munkája empátiát igényel és a másokról való gondoskodásról szól. 

Sokan nem is foglalkoznak a külső ingerek blokkolásával, inkább az egyedüllét során végzett tevékenységekre összpontosítanak, nem a töprengés, hanem a cselekvés a centrális. Nguyen felméréseiben a résztvevők úgy írták le a jó magányt, mint ami produktív, belső összpontosításra késztet és hozzásegít a vágyak kielégítéséhez.  

Léteznek az extrém magánynak kulturálisan sajátos formái, mint például a hikikomori jelenség Japánban, amikor a fiatalok elzárkóznak a világ elől. A magány felfogása kulturálisan eltérő lehet, a kelet-ázsiai emberek a magányhoz pozitívabb asszociációkat társítanak, mint mi Európában, vagy az észak-amerikaiak.

Tegyük a semmit!

Egy kísérletsorozatban Nguyen egyetemi hallgatókat vezetett egyesével egy szobába, a csapat egyik felétől elvett mindent, táskát, telefont és nyugodtan kellett ülniük, a másik csoportnál ott maradtak a személyes tárgyak. 15 perc után a mindentől megfosztott résztvevők szorongása, stresszes tünetei megszűntek, a magány csökkenteni tudta az izgalmi szintet, tehát frusztráció, düh esetén is hasznos lehet.

Egy világszerte több mint 18 ezer felnőtt bevonásával készült felmérés során a résztvevők több mint fele a magányt szavazta meg a pihenés egyik legfontosabb tevékenységeként.

Mégis félünk az egyedülléttől. Amint hazaérünk az üres lakásba, bekapcsoljuk a tévét, rádiót, hogy ne legyen magányos csönd. Nem merünk egyedül szórakozni menni, vacsorázni, vagy moziba. Talán mert ez utóbbiakat társas tevékenységeknek gondoljuk és rettegünk, hogy elítélnek minket. Pedig a magány felvállalható, csak döntés kérdése, nem azt jelenti, hogy lúzerek vagyunk, akinek még mozipartnere sincs, hanem, hogy egyedül szeretnénk élvezni a filmet. Vagy éppen egy magányos vacsorához támadt kedvünk. Az egyedül utazásról már nem is beszélve, hiszen annál nagyobb szabadság nincs is! 

(Borítókép: Lisa Schaetzle / Getty Images)