Több új kutatás is alátámasztotta az elméletet, mely szerint a Naprendszer második legnagyobb bolygója, a Szaturnusz az ikonikussá vált gyűrűi nélkül keletkezett – azok ugyanis sokkal fiatalabbak, mint maga az égitest. Az, hogy a gyűrűk pontosan hogyan alakultak ki, egyelőre nincs tisztázva, az azonban szinte biztosra vehető, hogy az elkövetkezendő években teljesen eltűnnek.
A NASA Cassini űrszondája több mint tíz éven keresztül, 2004 és 2017 között keringett a Szaturnusz körül, aminek köszönhetően elképesztő mennyiségű információt szerezhettünk a gázóriásról. Az akkor beérkezett adatokat a bolygóval foglalkozó csillagászok azóta is folyamatosan elemzik, idén májusban pedig három új tanulmány is napvilágot látott, mely egyaránt azt állítja, hogy a Szaturnusz gyűrűi csillagászati szempontból rendkívül fiatalok lehetnek, így azok biztosan nem a bolygóval egy időben keletkeztek, írja a CNN.
Egyértelmű következtetésünk, hogy a Szaturnusz gyűrűi csillagászati mércével nézve rendkívül fiatalok lehetnek, mindössze néhány száz millió évesek. Ha megnézzük a Szaturnusz felépítését, más utalások is vannak arra, hogy valami drámai történt ott az elmúlt néhány száz millió évben, aminek tanulmányozása rendkívül izgalmas folyamat
– mondta Richard Durisen, az Indianai Egyetem emeritus csillagászprofesszora – illetve a korábban említett három tanulmány közül kettőnek a szerzője – egy nyilatkozatban, később hozzátéve, hogy valószínűnek tartja, az általunk ismert hét gyűrű még akkor is formálódott, amikor még a dinoszauruszok uralták a Földet.
Mint ismeretes, a Szaturnusz gyűrűi nagyrészt jégből állnak, és csak egy kis százalékuk tartozik az űrben szétesett aszteroidatöredékek és mikrometeoroidok által létrehozott kőzetporhoz. A homokszemcsékhez hasonló darabok a Szaturnusz gyűrűiben lévő részecskékkel ütköznek. A törmelék a bolygó gravitációs erejének köszönhetően az égitest körül lebeg – ez a massza alkotja magukat a gyűrűket.
A Cassini az utolsó éveiben 22 kört tett meg a Szaturnusz körül, aminek köszönhetően a kutatók végre megtudhatták, hány meteoroid található a gyűrűkben, mekkora maguknak a gyűrűknek a tömege, és milyen sebességgel zúdul le a gyűrűkből származó anyag a bolygóra. Az adatok elemzése után egyértelművé vált, hogy a gyűrűk legfeljebb még néhány száz millió évig lesznek a Szaturnusz körül, azok ugyanis másodpercenként több tonnát veszítenek tömegükből.
Azzal kapcsolatban, hogy a Szaturnusz gyűrűi pontosan hogyan alakultak ki, egyelőre nem született egyezményes megállapodás, a kutatók azonban a legvalószínűbbnek azt tartják, hogy az egykoron a bolygó körül keringő, összeütköző jeges holdak maradványait láthatjuk manapság – Durisen pedig szinte biztos benne, hogy a Naprendszer többi gázóriásánál is hasonló helyzet állhat fenn.
Azt feltételezzük, hogy a Naprendszerünk más jég- és gázóriásai körül fellelhető gyűrűk is hatalmasak voltak egykoron. Azt, hogy pontosan mi vár a Szaturnuszra, jelenleg a legegyszerűbben az Uránusszal tudjuk szemléltetni, a Naprendszer második legtávolabbi bolygója ugyanis ma már kifejezetten gyér gyűrűkkel rendelkezik
– mondta, hozzátéve, hogy könnyen elképzelhető, a Neptunusz és az Uránusz körüli sötét gyűrűk is egykor nagyobbak és fényesebbek voltak, hasonlóan ahhoz, mint amilyenek most a Szaturnusz gyűrűi.
Durisen szerint azért fontos, hogy megértsük, mi történt százmillió évekkel ezelőtt a bolygó körül, mivel így talán arra is rájöhetünk, hogy hogyan épül fel a Szaturnusz Enceladus nevezetű holdja. A Cassini–Huygens űrszonda 2005-ben többször is az Enceladus közelében repült el, ennek során felszálló vízpárát és hőt azonosított a hold déli-sarki régiójában, mely felfedezés, valamint az, hogy a déli-sarki régióban nagyon kevés a becsapódási kráter, mind arra utal, hogy az Enceladus geológiailag ma is aktív – így akár életet is találhatunk a holdon.