Továbbra is rendkívül nagy problémát jelent az akkumulátorok gyártásához szükséges nemesfémek kibányászása, a Csendes-óceán fenekén található mangánmezők azonban új korszakot nyithatnak a mélytengeri bányászat történetében. Ez a megoldás a szárazföldi társaival szemben sokkal kevésbé környezetszennyező, arról nem is beszélve, hogy külön ásatásokat a tenger mélyén még csak végezni sem kell, a mangángumók ugyanis kavicsként hevernek a tengerfenéken.
A fenntarthatóbb jövő érdekében már évek óta egyértelművé vált, hogy a világ népességének el kell távolodnia a fosszilis tüzelőanyagoktól. Mindezt elméletben megújuló energiaforrásokkal válthatjuk ki, továbbra is nagy problémát jelent azonban az energia tárolása – az akkumulátorok gyártása és a gyártáshoz szükséges nyersanyagok kitermelése ugyanis rendkívül környezetszennyező tevékenység.
Jelenleg az akkumulátorokban fellelhető cinket, mangánt, káliumot vagy grafitot mind a szárazföldön bányásszuk, ami, mondanunk sem kell, teljesen tönkreteszi a lelőhelyek környékén fellelhető flórát és faunát. Van azonban egy ennél jobb megoldás, mely megközelítőleg négyezer méterrel a tengerszint alatt pihen – kutatók ugyanis olyan mangánlabdákat fedeztek fel a Csendes-óceán közepének fenekén, melyek merőben megkönnyíthetnék az akkumulátorgyártást, írja az IFL Science.
A különleges képződmények először az 1970-es években keltették fel a geológusok figyelmét, érdekesség azonban, hogy kialakulásukra azóta sincs egyértelmű magyarázat. A leginkább elfogadott elmélet szerint a tengervízben lejátszódó kémiai folyamatok miatt alakulhatnak ki a kavicsszerű mangángumók, a folyamatban pedig a tenger alatti mikrobák is szerepet játszhatnak – hasonló mikrobák élnek ugyanis a tengeraljzaton feltörő termálvízforrások, az úgynevezett mélytengeri füstölgők környezetében is.
A gumók kibányászásával egyelőre nem sok cég foglalkozik komolyan, a 2011-ben alapított kanadai The Metals Company nevezetű startup azonban kifejezetten erre összpontosít – szerintük ugyanis sokkal környezetbarátabb megoldás lenne négyezer méter mélyről felhozni a ritka fémeket, mint a szárazföldről kibányászni azokat.
Olyan környezeti hatásvizsgálatot végeztünk, mint amilyet bármelyik bányaprojekt esetében végeznénk. Az egyetlen különbség az, hogy ez a bánya a Csendes-óceán közepén van, ötnapi hajóútra a legközelebbi kikötőtől, négyezer méter mélységben. Sok embernek egyébként téves elképzelése van arról, hogy hogyan néz ki a tengerfenék négyezer méteres mélységben. Kétségtelen, hogy van élet odalent, de nem olyan bőséges, mint ahogyan azt gyakran ábrázolják
– magyarázta a lapnak dr. Michael Clarke, a TMC környezetvédelmi vezetője, aki a szárazföldi bányák környezeti hatásvizsgálatával töltött évek után most a mélytengeri bányászat hatásainak tanulmányozásával foglalkozik.
Elmondása szerint ez a mélység már rendkívül hívogató, a szárazföldi bányatelepekkel szemben ugyanis sokkal kisebb a környezeti rombolás esélye. Méréseik szerint ilyen mélységben a tengerfenéken négyzetméterenként 13 gramm biomassza található, míg Indonézia esőerdeiben – a fémbányászat egyik vezető országában – közel 30 kilogramm biomasszával kell számolni négyzetméterenként. A fémek szárazföldi bányászata ráadásul az erdők, élőhelyek és teljes ökoszisztémák kiirtását is jelenti, így papíron egyértelműek a mélytengeri bányászat előnyei.
Természetesen attól függetlenül, hogy egy területen rendkívül kevés az élet, az még nem egyenesen arányos azzal, hogy azoknak eltűnése nem járna valamilyen környezeti katasztrófával – a TMC és más független szervezetek mérései alapján azonban a kanadai cég megoldása nagyon kis veszélyt jelent a négyezer méter mélyen megbúvó élővilágra.
Három évig vizsgáltuk a környezetet, majd elvégeztünk egy tesztet, amihez egy olyan rendszert építettünk, amelynek segítségével 3000 tonna mangángumót tudtunk összegyűjteni
– mondta Clarke.
A férfi később hozzátette, hogy projektjük célja az, hogy ezt a számot évi 1,3 millió tonnára emeljék. Mindezt a NORI-D-nek nevezett projektjükkel vinnék végbe, mely körülbelül 25-30 évig üzemelne, amennyiben zöld utat kapna. Ez idő alatt a TMC elmondása szerint éppen annyi fémet tudnának bányászni, amennyire egy körforgásos, már az újrahasznosításon alapuló gazdaság felépítéséhez lenne szükség, így az előre meghatározott időszak után abba is hagynák a termelést.
A NORI-D egyébként az anyacégtől teljesen független szakértő becslése szerint is kiváló megoldás lehet, az ugyanis szinte minden elemzett hatáskategóriában felülmúlja a nikkel-, réz- és kobaltkitermelés szárazföldi útjait. Az egyetlen veszélyt a gumók felszínre szállításakor a vízközépbe kerülő üledék kérdése jelentette, mely elsőre annyira nem is biztos, hogy ijesztőnek hangzik, elméletben azonban az üledék olyan víz alatti porviharokat okozhatott volna, melyek több száz méteres távolságokat fednek be – ezzel megfojtva a lenti élővilágot.
Szerencsére a mérések a tesztidőszakban azt mutatták, hogy a szálló üledék sem jelent problémát, az ugyanis hamar szertefoszlik, és olyanná hígul, ami már nem tud kárt tenni az állatokban. Amennyiben a TMC projektje zöld utat kap, a kanadai vállalat már a következő években megkezdheti a kitermelést, ezzel reformálva az akkumulátorkészítéshez szükséges nyersanyagok beszerzését.
(Borítókép: Smith Collection / Gado / Getty Images)