Első ránézésre akár a nagymama ablakpárkányára is illene, hozzáérve azonban pokoli fájdalmat okoz a Gympie-gympie névre keresztelt növény, ez a fájás pedig akár évekig fennmaradhat – így nem meglepő, hogy volt olyan, aki az öngyilkosságba menekült a növénnyel való érintkezést követően.
Egy csalánosban való csörtetés után is azt érezzük, hogy a temérdek viszkető, szúró csípés az őrületbe kerget bennünket, azonban mindez csak múló szenvedés, amire másnap már csak legyintünk. Más növények is vannak Magyarországon, amelyeknek nem ajánlatos az érintése – elég csak a kaukázusi medvetalpra gondolni –, ám az igazán gyilkos növényeket általában az őserdőkkel összefüggésben emlegetik legtöbbször.
Nem is alaptalanul, ugyanis a cikkünk témáját szolgáltató növény is Ausztrália őserdeiben honos, érintése pedig olyan fájdalmat okoz, amely annyira elviselhetetlen lehet, hogy elszenvedőjének több esetben is csak az öngyilkosság hozott „nyugalmat”.
De miről is van szó?
A szóban forgó növény nem más, mint a Dendrocnide moroides, közismertebb nevén Gympie-gympie vagy szúrófa, amelynek a levelei messziről nézve egyáltalán nem tűnnek veszélyesnek, sőt, puhának látszó megjelenésük miatt még szinte hívogatnak is, hogy érintsük meg. A csalánfajták családjába tartozó növény azonban ennek ellenére
Az egyik legmérgezőbb a világon.
Ráadásul amellett, hogy mérgező, az Ausztráliában szintén nagy számban jelen lévő mérges pókok és kígyók harapásának többségénél is nagyobb fájdalmat okoz a csípése, amelyet úgy jellemeznek, „mintha forró savval égetnének meg, és kapnánk áramütést egyszerre”.
Tovább rontja a helyzetet, hogy hónapokba, de bizonyos esetekben akár évekbe is telhet, mire a fájdalom teljesen elmúlik – ennek tudatában pedig az sem annyira meglepő, hogy néhányan már meg is ölték magukat, annyira elviselhetetlennek találták az átélt kínokat.
A csalánfélék (Urticaceae) családjába tartozó bokor az ausztráliai Gympie városról kapta a nevét, amely az 1860-as években aranybányászati központ volt. A növény Ausztrália északkeleti esőerdeiben őshonos, és Indonézia egyes részein is megtalálható. Ezek a cserjék akár három méter magasra is megnőhetnek, levelei jellegzetesen szív alakúak, fogazott szélűek és sötétzöldek.
A köztudottan fájdalmas méreganyag a növény szárát, leveleit és étvágygerjesztő gyümölcseit borító, apró, szőrös szálakon keresztül jut el más élőlényekbe, ugyanis ezen szálak hegyén van egy neurotoxint tartalmazó kis búra, amely könnyen letörik, és a bőrbe tapad – írja a ZME Science.
A csípés okozta fájdalom ehhez mérten szó szerint legendás. A. C. Macmillan, egy észak-queenslandi munkás még 1866-ban számolt be főnökének a Gympie-gympie-vel való találkozásáról, amely megcsípte a teherhordó lovát. Elmondása szerint az állat ezt követően „megőrült, és két órán belül meghalt”. A helyi folklór bővelkedik a sziklákról leugráló lovakról a puszta gyötrelem miatt, vagy erdészekről, akik álomba itták magukat, hogy tompítsák a szörnyű fájdalmat.
Cyril Bromley, egy volt ausztrál katona a második világháború katonai kiképzése során írta le találkozását a csípős fával. Bromley három hetet töltött kórházban, ahol számtalan sikertelen kezelésen ment keresztül. A veterán állítása szerint a fájdalom annyira elviselhetetlen volt, hogy szinte beleőrült. Nem mindenki élte azonban túl a növénnyel való találkozást, Bromley ismert egy tisztet, aki
agyonlőtte magát, miután a gympie-gympie-t vécépapírnak használta.
Ernie Rider szintén rossz emlékeket tud csak felidézni a növénnyel való 1963-as találkozásáról, amikor is egy Gympie-gympie arcon, karon és mellkason csapta.
Emlékszem, olyan érzésem volt, mintha hatalmas kezek próbálnák összenyomni a mellkasomat. Két-három napig szinte elviselhetetlen volt a fájdalom, nem tudtam dolgozni vagy aludni, és még vagy két hétig elég nagy fájdalmam volt. A szúró érzés két évig fennállt, és minden alkalommal átéltem a növénnyel való érintkezést, amikor beálltam a hideg zuhany alá
– emlékezett vissza.
Közvetlenül a csípés után égő fájdalom érezhető. Ez azonban csak előétel, a csúcspont csak 20-30 perc után következik. Bár a kín akkorra már sokkoló erejű, a legrosszabb mégis az, hogy a fájdalomért felelő, mérgező szőrszálak akár hat hónapig is a bőrben maradhatnak. Ha ezalatt a bőrt erősen megnyomják, meleg vagy hideg vízzel lemossák, a csípéskor érzett gyötrelem újra és újra előjön.
Ráadásul az áldozat nemcsak a csípés helyén érez fájdalmat, hanem körülbelül 20 percen belül a karja alatti nyirokcsomói is megduzzadnak és lüktetni kezdenek, mintha két fatömb közé szorítanák. A csípésből és a nyirokcsomókból származó intenzív lüktető fájdalom 1-4 óráig tarthat, attól függően, hogy melyik fajt érintette, mekkora bőrfelületet csípett meg, és mennyi ideig érintkezett a növénnyel.
A fajt kutató Marina Hurley szerint a szúrós szőrszálak szerkezete és funkciója hasonló az injekciós tűhöz, a növény neurotoxinjának pontos összetételét azonban Hurley és munkatársai még mindig nem tudták meghatározni. Ami biztos, hogy a toxin kémiailag nagyon stabil és hőálló. Ez azt jelenti, hogy a 100 évvel ezelőtti, múzeumi gyűjteményekben porosodó, szárított botanikai példányok is még mindig veszélyesek lehetnek, és csíphetnek.
A pokoli fájdalom megtapasztalásához pedig van, amikor még csak hozzáérni sem kell a szúrófához, ugyanis ha valaki például kesztyű és arcmaszk nélkül tartózkodik a közelében, könnyedén be is lélegezheti az apró szőrszálakat, amelyek a levegőben vannak. Ez azonnal orrfolyáshoz és orrvérzéshez vezethet, illetve később erős torokirritációt okozhat.
És hogy mit tehetünk, ha már megtörtént a baj?
Jelenleg nincs ellenszere a Gympie-csípésnek. Az orvosok azt tanácsolják az áldozatoknak, hogy ne dörzsöljék a szúrt területet, mert ez még jobban eltörheti a szőrszálakat, és az anyag továbbterjedhet a bőrben. Ha 1:10-hez arányú hígított sósavoldatot öntünk a csípésre, az is segíthet a fájdalom enyhítésében, de az emberek elviselhetetlen kínokat fognak tapasztalni a csípéstől, bármit is próbálnak tenni ellene.
Ennek ellenére vannak, akiknek mindez a saját határaik feszegetését jelenti, így nem meglepő, hogy egyesek tudományos-kísérleti jelleggel, mások bátorságuk fitogtatásaként nyúltak hozzá önkéntesen a növényhez. Ön ne tegye!