A chicagói Brain Bridge Laboratórium kutatói a ResMemet, a legmodernebb gépi tanulási modellt használták, hogy meg tudják mondani, mely képekre emlékeznek a legjobban az emberek egy kiállításról. A Brain Bridge Lab fejlesztése kiderítette, mi alapján vésődik a memóriába egy-egy műalkotás.
Hogy kire milyen hatással vannak a műalkotások, az lehet(ne) teljesen egyedi, hangulattól, társaságtól, szubjektív tényezőktől függő. Lehet, hogy valakit egy kiállítás zeneszerzésre ihlet (gondoljunk csak Muszorgszkij Egy kiállítás képeire, amit fiatalon meghalt barátja tárlatáról komponált), mást semmilyen szinten nem érint meg ugyanez a művészeti esemény. De mielőtt azt hinnénk, hogy művészeti preferenciánk figyelmünktől, fáradtsági szintünktől, tapasztalatainktól vagy szubjektív érzelmi kapcsolódásunktól függ, olvassuk el a chicagói Brain Bridge Laboratórium új felfedezéseit. Sokkoló lesz!
Kísérleteikből kiderült, a műalkotásokra való emlékezésnek elsősorban nem a megfigyelőhöz van köze, hanem a mű tulajdonságaihoz.
Wilma Bainbridge, a tanulmány társszerzője és a Pszichológiai Tanszék adjunktusa elmondta, meg akarták határozni, mennyire tudják megjósolni, mire emlékeznek az emberek, amikor ellátogatnak egy kiállításra. A kiinduló feltételezés az volt, hogy nagyon egyéni, ki melyik műtárgyhoz kapcsolódik.
A kutatók a ResMem nevű neurális hálózatot használták a tanulmányhoz, amely a legmodernebb gépi tanulási modell a képek megjegyezhetőségének előrejelzésére.
A csapat a Chicagói Művészeti Intézetben bemutatott festmények közül 4021 képet mutatott be képfolyamban több mint 3000 embernek, akiknek meg kellett nyomniuk egy gombot, amikor felismertek egy már korábban látott festményt.
Kiderült, hogy az emberek hajlamosak ugyanazokra a darabokra emlékezni és ugyanazokat az alkotásokat elfelejteni.
A kutatók ezután 20 résztvevőt megbíztak azzal, hogy menjenek a Művészeti Intézetbe, és nézzenek meg minden darabot az American Art kollekcióból. Bármilyen sorrendben megnézhették az alkotásokat, annyi időt tölthettek ott, amennyit csak akartak, és magukkal vihettek egy társat is. Látogatásuk után a résztvevőket arra kérték, hogy telefonjukon végezzenek egy memóriatesztet a kiállításon látott darabokra vonatkozóan. A kutatók azt találták, hogy a ResMem abszolút meg tudta jósolni, hogy az emberek mire fognak emlékezni, és a híres darabok lényegesen emlékezetesebbek voltak, mint a kevésbé híresek.
A ResMem azonban nem egy művelt szoftver, nem ismeri a művészetet, a művészettörténetet vagy a kultúrát, vagyis a jóslást nem a képek ismertsége alapján tette, hanem bizonyos belső jellemzők alapján, amelyek számításai szerint vonzóvá tették az egyes tárgyakat. Az emberi emlékezet így meglepően kiszámíthatónak bizonyult.
A csapat a műalkotásokra való emlékezésnél egyéb tényezőket is vizsgált, például a helyszínt, az alkotás méretét. Ebből derült ki az a nem meglepő információ, hogy a nagyobb tárgyakra jobban emlékeznek az emberek.
E különböző jellemzők és a memória előrejelzéseinek kombinálásával a kutatók meg tudták jósolni az emlékezőtehetségben megjelenő eltérések mintegy felét.
Az eredmények hasznosak lehetnek a művészek és a kurátorok számára, mert ezek ismeretében könnyebb emlékezetes kiállításokat szervezni. Ahogy Wilma Bainbridge elmondja, a további terveik között szerepel, hogy megkérnek néhány művészt, készítsék el a lehető legemlékezetesebb és a lehető legfeledhetőbb festményüket, és küldjék be a Brain Bridge laborba. Az intézet ezután olyan kiállítást is szervezne, amelyen a felejthetetlen, és olyat is, amelyen a legfeledhetőbb darabok szerepelnének.
(Borítókép: Samuel de Roman / Getty Images)