Sosem tudjuk meg, milyen egy denevér élete, de az állatvilágban mégis mi vagyunk a legempatikusabbak, tehát beleképzelhetnénk magunkat a körülöttünk nyüzsgő élővilág helyzetébe: elvesszük életterüket, fény- és zajszennyezéssel romboljuk kommunikációjukat és társas kapcsolataikat.
Ed Yong, aki a koronavírusról szóló cikksorozatáért Pulitzer-díjat kapott, a járvány betörésekor épp egy nagyszabású könyvprojekten dolgozott az állatok és az emberek érzékeléseinek különbségeiről. A könyv végre megjelent, és megtudhatjuk belőle nemcsak azt, hogy az állatok másképp érzékelnek, mint mi, mert ezt eddig is tudtuk, de azt is, hogy hatnak egymásra a különböző lények az érzékelésen keresztül, és mekkora felelősségünk van nekünk a minket körülvevő lények észlelési sikereiben.
A kacsának a fejét sem kell elfordítania és az egész égboltot látja, mert panorámaképben jelenik meg előtte a világ, ráadásul a mi három színérzékelő sejtünkkel szemben neki négy van – micsoda színkavalkádot jelent ez neki! Az énekesmadarak hallása szuper éles, ezekkel tájékozódnak és segítségükkel párosodnak. Ha vándorló madarak, képesek érezni a Föld mágneses mezőit is.
A körülöttünk lévő világ információk és titkok halmaza, amiket mi nem is érthetünk. És ez azért is faramuci és vicces helyzet, mert az emberek mindig úgy gondoltak magukra, mint a természet uraira, pedig kismillió hiányosságunk van a környezet megértéséhez és érzékeléséhez. Igaz, a látásunk éles, ujjaink érzékenyek, de mint az állatok, mi is gyengék vagyunk más dolgokban. Van, ami szuperfejlett, van, ami alul működik.
Ed Yong egy szemléletes példájában egy szobában van egy ember és még több különböző faj (elefánt, csörgőkígyó, vörösbegy, pók, darázs, kutya, egér, denevér), ugyanazt a fizikai környezetet osztják meg, de máshogy érzékelik. A csörgőkígyó az egér testének infravörös sugárzását is észleli, ezért megpróbálja levadászni. A többi állat ezt észre sem veszi.
Az egér viszont hallja a denevér magas frekvenciájú hívásait, miközben tájékozódik a szobában. Az elefánt ezt nem érzékeli, de alacsony frekvenciájú, infrahangos hívásokat produkál, amiket az egér vagy a denevér nem hall.
Egy darázs a vörösbegyhez hasonlóan láthatja az ultraibolya színeket – például ha egy virág lenne a helyiségben, más színben látnák, mint mi. A kutya viszont nem látná azt a vöröst sem, amit mi igen, mert vizuális palettája a sárgától a kékig terjed. De olyan szagokat megérezne, amiket az ember vagy a méh nem, az elefánt viszont igen.
Azt hisszük, a világról alkotott szubjektív tapasztalatunk teljes, pedig csak egy illúzió, egy szelet a valóságból. Ha teljesebb képet akarunk érzékelni, jó, ha az állatokhoz fordulunk tanácsért. Például a kutyához, aminek orra lepipálja a legkiválóbb parfümőrökét is: orrán keresztül látja a világot, más kutyák szagát, amiket mi nem érzünk, ezért torpan meg sokszor séta közben, miközben türelmetlenül rángatjuk a pórázt, mert el sem tudjuk képzelni, milyen illatkavalkádot fedezett fel egy virágláda sarkán. A szagnyomok árulkodnak arról, hol jártak a többiek, mit ettek és milyen az egészségük. Így lesz a séta társadalmi esemény és szociális happening a kutyáknak még akkor is, ha egy másik ebbel sem találkoznak.
Thomas Nagel filozófus 1979-ben tette fel a kérdést: „Milyen lehet denevérnek lenni?” Vagyis egy másik lény bőr(egér)ében élni? De nem tudjuk beleképzelni magunkat egy teljesen másképp működő élőlény helyébe, például a denevérébe. Példát viszont vehetünk róluk, Yong például találkozott az igazi batmannel, Daniel Kishsel, aki vak, és a denevérekhez hasonlóan érzékeli a környezetet: kattogó hangokat ad ki a nyelvével, hogy tájékozódjon.
A tengeri teknősök is különlegesen tájékozódnak: érzékelik a Föld mágneses terét, ennek segítségével vándorolnak. Mi ezzel szemben a szemünkkel, hallásunkkal, tapintással érzékeljük környezetünket, de nem tudjuk, mi a mágneses mező, ami áthatol a szöveteken, érzékelője lehet bárhol a testben, akár a hátsónkban is, vagy egész testfelületünkön, ezért nehéz beleélni magunk ebbe.
Mi is részei vagyunk ennek a számunkra érzékelhetetlen, vibrálásokkal teli világnak, ráadásul megtöltjük univerzumukat fénnyel, hanggal, rezgéssel, sokszor meglehetősen káros módon. A fény- és zajszennyezés nagy gondot okoz az állatoknak, nehezíti a tájékozódásukat, kommunikációjukat, társkeresésüket.
De már azzal is zűrzavart keltünk, ha elsétálunk egy növény mellett, például ha a levelein épp egy bivalykabóca-család társalog csip-csup dolgokról, elhaladtunk után még legalább 5-10 percig kommunikálni fognak rólunk. Nagyon nehéz tehát beleképzelnünk magunkat egy másik lény bőrébe (levelébe, puhatestébe), de megpróbálhatjuk, empatikusabbak vagyunk, mint a többi lény, ezért kötelezettségeink vannak környezetünkkel szemben.
Felelősségünk azért is nagy, mert a világot jobban megváltoztattuk, mint a többi itt élő faj, szuperragadozóként viselkedünk és megrémítjük az állatokat. Ahogy persze a medve is a frászt hozza a nyulakra, de velünk ellentétben nem teszi tönkre más fajok életterét és nem szűkíti le azt napról napra. Képzelőerőnk a nagy támaszunk és a felelősségünk is, mert abban a szobában, amiben rajtunk kívül van még elefánt, a csörgőkígyó, a kutya és a többiek, egyedül mi tudjuk elképzelni, vagy megpróbálni elképzelni, milyen lehet a többieknek.
Épp ezért érthetnénk meg, milyen nagy károkat okoz a zajszennyezésünk, ami nehezíti az állati kommunikációt, elválaszt minket a természetes világtól és őket egymástól.
Nagy szerencse, hogy a fény- és zajszennyezés nem olyan maradandó, mint a műanyag, ha felhagynánk vele, gyorsan érezhetnénk a hatását, mi, és az egész állatvilág is. Ha lekapcsoljuk a lámpákat éjszakára, már segítettünk a rovaroknak és éjjeli lepkéknek.