Mi vagyunk a természet legjobb hosszútávfutói. Hogy miért alakult így, és miért olyan népszerűek ma az ultratávok, arról Lubics Szilvia hosszútávfutót és ultramaratonistát, az Ultrabalaton és a Spartathlon többszörös győztesét is megkérdeztük.
Ma már nem kell hosszú távokat leküzdeni a túléléshez, sokan mégis visszavágynak az erőpróbák korába, ezért rendeznek ultrafutásokat, maratonokat. Noha a mi két lábunk feleolyan gyors, mint másnak a négy, gondoljunk csak a gepárdra, hosszútávfutásban mégis minden állatot magunk mögé utasítunk. Hogy miért? Ennek is, mint szinte mindennek, evolúciós magyarázata van.
2001-ben Közép-Afrikában találtak egymaroknyi csontot, és ezek felépítéséből a régészek és paleontológusok arra következtettek, nagyjából 7 millió évvel ezelőtt másztak le a fáról majomszerű őseink, hogy a földön folytassák kalandjaikat. Mozgásuk eleinte nem volt hatékony, de több millió év alatt az éghajlat felmelegedésével, a szavannák eluralkodásával a két lábon járás megszilárdult, és igen ügyesek lettünk benne. Felegyenesedve jobban beláttuk a tájat, a ránk leső ragadozókat, és kétszer akkora távolságot tudtunk megtenni ugyanannyi energia felhasználásával, mint ha a fákon csimpaszkodnánk. És innentől már csak egy ugrás a futás, amihez egyre jobban adaptálódott testünk.
A futás azért is nagyszerű, mert minden porcikánk részt vesz benne! Ahogy Lubics Szilvia hosszútávfutó és ultramaratonista, az Ultrabalaton és a Spartathlon többszörös győztese is elmondja,
egyre stresszesebb és pörgősebb világunkban a futás jó alternatíva a szorongás csökkentésére, a befelé fordulásra, a mozgás monotóniája kikapcsol, a természet pedig megnyugtat.
Ezért járunk hát mind többen és többen izzadni a Margitszigetre és a Balaton köré is. De szerencsére az emberi anatómia támogatja ezt a mozgásformát, hiszen lábujjaink rövidek, így nem törnek el futás közben, és alsótestünkben nagyobbak az ízületek, inak és izmok, mint a felsőben: az Achilles-ín, az iliotibiális szalag (ami megvastagodott kötőszövetes lemez, és a comb oldalsó részén fut le) és a lábboltozat mind rugókként funkcionálnak, és tárolják a rugalmas energiát, aztán visszaadják annak egy részét, ahogy haladunk. A hátunkban lévő izmok megakadályozzák, hogy felsőtestünk előreessen, lengő karjaink pedig stabilizálják a fejünket. Rugalmas gerincoszlopunk segít abban, hogy meg tudjuk csavarni csípőnket és a vállunkat.
De talán a legnagyszerűbb dolog, ami megkülönböztet minket az állatoktól, és lehetővé tette a futást, az a hőelvezetési képességünk: testünk egész nagy felülete hűt az izzadással, és a légzés is segíti a hő elvezetését. Úgyhogy korai vadászó őseink ahelyett, hogy vadul sprinteltek volna a zsákmány után, valószínűleg mérföldeken keresztül követték inkább, míg ki nem merült. Persze nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, más állatok is ezt teszik, de hozzánk hasonlóan egyik sem vadászik nappal vagy forró éghajlaton – jussanak eszünkbe az árnyékban lustálkodó oroszlánok!
Napjainkban egyre többen és többen választják a hosszútávfutást sportként, kikapcsolódásként, az ultratávok soha nem látott népszerűségnek örvendenek.
Húsz éve, mikor komolyan futni kezdtem, még nagy dolog volt a maraton, ma már tömegrendezvény. Akkor 4 maraton egy évben volt, most egy hétvégén!
– mondja Szilvia, aki edzőként is dolgozik, és tapasztalja a nagy távok preferálását, de a felkészüléssel szerinte vannak gondok.
A fizikai állóképesség mellett ugyanolyan fontos a mentális jóllét.
„Fokozatosan és türelmesen kell készülni. Csak magunkra figyeljünk, magunkhoz viszonyítsunk, ha másokhoz mérjük magunkat, és emiatt hajszoljuk, könnyebb lesérülni, és hamarabb jön a kudarc” – hangsúlyozza Lubics Szilvia.
Úgyhogy hiába nőtt meg agyunk az evolúció során (a vadászat több energiát biztosított barázdált szervünknek, így a 2 millió évvel ezelőtti 650 köbcentiméteres agy körülbelül 1500 köbcentire nőtt a mezőgazdasági forradalom kezdete előtt), okosabbak talán nem lettünk, mert sokan ahelyett, hogy a saját fejlődésükre fókuszálnának, a többiekhez méricskélik magukat. Pedig, ahogy Szilvia is mondja, „a futás egy jó út magunk felé és kapcsolódás a természethez, de elronthatja a harmóniát, ha másokra figyelünk, olyankor kényszer és szorongás lesz az egész”.
Noha az élvezet és a boldogság is a cél, futás közben elengedhetjük magunkat, a gerincünk segít abban, hogy automatizmusként létrejöjjenek az alapvető mozgások (séta vagy a futás), ez mentesíti az agyat a koncentrációtól, úgyhogy szuper relaxáció is. Talán ezért választják egyre többen az ultratávokat, és ha jól csináljuk, akkor nyugalmasabb lesz az életünk, és ahogy Lubics Szilvia is mondja, mivel mindenki tud futni (ha nem akadályozza valamilyen betegség), ez nem extrém sport, nem különleges tulajdonságra épül, ott van bennünk, és ezt a képességet kiaknázhatjuk, hogy boldogabbak legyünk.
(Borítókép: Lubics Szilvia ultramaratonista a 220 kilométeres Ultrabalaton versenyen Keszthelynél 2015. május 30-án. Fotó: Varga György / MTI)