Nick Boström svéd filozófus 20 évvel ezelőtti tanulmánya, az Are We Living in a Computer Simulation? azt boncolgatta, hogy létezésünk valószínűleg nem valódi. Ez a felvetés azóta népszerű szimulációs hipotézisként híresült el már csak azért is, mert a Mátrix-filmek bemutatása után nemcsak a tudósokat foglalkoztatta a téma, hanem mindenkit, aki korábban nem is gondolkozott ezen. Boström elmélete leegyszerűsítve azt állította, hogy nem jutunk el a poszthumán létig, amelyben őseink életét szimulálnánk, hacsak nem élünk már most is egy számítógépes szimulációban.

Épp elég bonyolult az univerzum

De 2017-ben Brian Eggleston, a Stanford Egyetem rendszerelemző egyetemi hallgatója hibát talált az elgondolásban: az, hogy a jövőben szimulált univerzumokat hozunk majd létre, nem bizonyít semmit a jelen valóságáról. A jövőbeli számokat nem használhatjuk az esélyek kiszámításához. És ha nem tudjuk kiszámítani az esélyeket, akkor nincs is értelmezhető feltevés: nincs lehetőségünk arra, hogy megbecsüljük a létező szimulált entitások számát.

Boström meggyőződését azonban nem csak ő vitatta, Frank Wilczek fizikus szerint túl sok feleslegesen bonyolult dolog van az univerzumban ahhoz, hogy szimuláció legyen. Egy tudatos, intelligens tervező ugyan miért pazarolná el az erőforrásait arra, hogy egy feleslegesen komplex világot alkosson?

Sabine Hossenfelder fizikus viszont visszautasítja a kérdést, mert szerinte nem is tudományos, hiszen nem lehet ellenőrizni, cáfolni, úgyhogy komolyabb vizsgálatot sem érdemel.

A téma persze a kreált valóságok hősét sem hagyta hidegen, Elon Musk is kijelentette, hogy szerinte csak egy a milliárdhoz az esélye annak, hogy igazi valóságban élünk. 

A szimuláció korlátai

A számítógépeink már mindenféle szimulációt futtatnak alacsonyabb szintű „intelligenciák” vagy algoritmusok számára. Ha lenne olyan hardver, amely a térszimulációt futtatná, aminek az anyag, az energia és – minket is beleértve – minden a részét képezi, akkor a szimulált valóság terében lenne egy maximális korlát, ami az univerzumban maximális sebességként jelenik meg. Ez a fény sebessége.

Nem tudjuk, hogy milyen hardver futtathatja univerzumunk szimulációját, vagy milyen tulajdonságai vannak, de a tér memóriatároló mérete a fénysebesség lenne, körülbelül 300 ezer kilométer – ha a processzor másodpercenként egy műveletet hajtana végre.

David Anderson matematikus úgy gondolja, ha szimulációs szoftverünk jól meg van írva, akkor a módosítása sem bonyolult, és akár meg lehetne változtatni a fizika törvényeit. Akár új funkciókkal egészíthetjük ki az univerzumot, menüvel, sebességszűrőkkel gazdagabbá vagy szórakoztatóbbá téve az életünket. Anderson szerint, ha szünetet iktatnánk be a működésbe, akkor  létezésünket egy ideiglenes, párhuzamos szimulációba kell betölteni, majd ha készen állunk, visszatérhetünk az eredeti szimulációhoz. Vajon a koronavírus-járvány alatti leállás nem egy ilyen szünet volt? Akik hisznek a szimulációban, biztos ezt mondanák.

A tudat aspektusa

A tudatról még mindig nem tudjuk pontosan, hogy micsoda, de a szimulációkutatók szerint létezésének csak két magyarázata lehet: vagy ismeretlen evolúciós erők választják ki a tudatnak nevezett tapasztalatot, vagy a tudat élménye egy funkció, ami valami nagyobb szolgálatában áll. 

A tudat létezésének egyik egyszerű magyarázata az, hogy ez egy testünk által létrehozott élmény, ami nem minket szolgál. Lehet, hogy egy játék szereplőihez hasonlóan mi is azért létezünk, hogy integrált audiovizuális kimeneteket hozzunk létre, és talán valaki rajtunk keresztül éli meg a mi életünket.

De a kozmológusoknak is van véleménye a szimulációs témáról, egyik elméletük szerint az univerzum egy hologram kvantumkódokkal, amik meghatározzák, mi történik benne.

Végső soron tehát csak azt állíthatjuk biztosan, hogy nem tudjuk, szimulációban élünk-e, és a szimulációs hipotézisnek, legyen bármelyik is, nincs meggyőző érve ennek bizonyítására – vagy cáfolatára.