Az Apollo–17-küldetésből származó cirkonkristályok elemzése feltárta, hogy a Hold 40 millió évvel idősebb lehet, mint eddig sejtették. Most az 1972-es küldetés holdmintáit elemezték, sokadszorra, és kiderült, hogy a kristályok 4,46 milliárd évesek.
A rejtély, amely a Holdat övezi, az égitest egzotikuma és vonzereje nem meglepő, hiszen a Földről látható éjszakai égbolton ez a legfényesebb objektum. Számtalan film, sláger, de még graffiti („Lehet, hogy a Hold kisebb, mint a Föld, de távolabb is van.”) és reklám szól róla, a csillagászati kutatásokról már nem is beszélve.
Óriási dolog volt, amikor először érintette emberi láb ezt a csodálatos égitestet, nem véletlenül írta Márai Sándor: „Az Emberiség elment a Holdra, felhasította az atomot, évtizedekkel meghosszabbította az emberi életet, szimfóniákat, remekművű könyveket írt, képeket és szobrokat alkotott, és közben olyan dedóba illő hülye gyerek maradt, mint volt öt- vagy tízmillió év előtt.” De amikor a holdbéli kaland megkezdődött, akkor nagy reményeket fűztek hozzá, hiszen kis lépés az embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek, ahogy Neil Armstrong, az első Holdra lépő mondta.
És az egész katalizátora a hidegháborús űrverseny volt.
Mikor az úttörő műholdat a világűrbe a szovjetek lőtték fel, az első férfi és női űrhajós is szovjet volt (Jurij Gagarin és Valentyina Tyereskova), persze hogy az amerikaiaknak össze kellett kapniuk magukat. John F. Kennedy elnök tehát kihirdette az Apollo-programot, hogy embert juttassanak a Holdra. 1969. július 20-án ez meg is történt.
De miért ez az ősi vonzódás a nagy kerek „sajthoz”? Több ókori civilizáció is istenként tekintett az égitestre, de Anaxagorasz, a Krisztus előtti ötödik században élt tudós felismerte, hogy ennél többről van szó.
Műszerek és bármilyen technikai segítség nélkül megállapította, hogy egy sziklákkal tarkított égitest, amely visszaveri a Nap fényét – ezzel a felismeréssel a holdfázisokat és a holdfogyatkozást is meg tudta magyarázni. A tradicionális kultúrák a Napra férfiként tekintettek, a Holdra nőként, ami befolyásolja a női ciklust, egyúttal a termékenység és az anyaság szimbóluma.
Egy 2021-es tanulmányban a kutatók leírták, hogy az 1972-es Apollo-küldetés során gyűjtött, cirkonkristályokként ismert mikroszkopikus méretű kőzeteket elemezték, amelyek intenzív hő és nyomás hatására jöttek létre, amikor a Hold kialakult a Föld és egy Mars méretű bolygó, a Thea ütközését követően.
A KRISTÁLYOK KÜLSŐ RÉTEGEIBEN TALÁLHATÓ URÁN ÉS ÓLOM KÜLÖNBÖZŐ IZOTÓPJAINAK BOMLÁSI SEBESSÉGÉT MÉRŐ ELEMZÉS KIMUTATTA, HOGY A MINTÁK AKÁR 4,46 MILLIÁRD ÉVESEK IS LEHETNEK.
Ennek a két évvel ezelőtti tanulmánynak a kristályait elemezték újra, arra fókuszálva, hogy az ólom atomjai hogy viselkednek, és megerősítést nyert, hogy a kristályok tényleg 4,46 milliárd évesek, így a legrégebbi ismert szilárd anyagok, amik a nagy ütközés után keletkeztek.
Philipp Heck, a Chicagói Egyetem bolygókutatója szerint a kristályok korából könnyű következtetni a Hold időbeli alakulására. A Föld körülbelül 4,54 milliárd éves, vagyis a cirkonkristályok körülbelül 80 millió évvel bolygónk kialakulása után keletkeztek, de a Holdat létrehozó robbanás akár korábban is történhetett. A Föld–Thea-ütközés után az újonnan létrejövő bolygó, a Hold felszínét magmaóceán borította volna, ennek lehűlése után tudtak megszilárdulni a holdcirkon kristályok.
Egy 2017-es tanulmányban a kutatók számítógépes modellekkel jósolták meg, mennyi ideig hűlhetett a magma, és mikor történhetett az ütközés. Ez alapján a Hold akár 4,51 milliárd évvel ezelőtt is létezhetett, de ez még nem a legegzaktabb módszer volt a kor meghatározásához. A legújabb tanulmány eddig a legpontosabb és legmegbízhatóbb a Hold korának megállapításához, de korántsem biztos, hogy ez a végleges, hiszen újabb és újabb dolgok derülnek ki a Holddal kapcsolatban (is). Ilyen volt például az egy évvel ezelőtti kínai felfedezés a Chang'e 5 rover holdmintáiból, ami alapján vulkánkitörések történtek a Holdon közel kétmilliárd évvel ezelőtt – egymilliárd évvel később, mint eddig gondoltuk!