Nyolcszáz éve, 1223. november 29-én ismerte el III. Honoriusz pápa az Assisi Ferenc által 1209-ben életre hívott szerzetes közösséget, a ferences rendet és annak végleges szabályzatát.
A rendalapító szent Giovanni di Bernardone néven született az 1180-as évek elején, Francesco néven Franciaországért rajongó apja, egy gazdag posztókereskedő kezdte szólítani. Ifjú korában gondtalan életet élt, nemesi címre áhított, dalokat írt és arról álmodozott, hogy keresztes lovag lesz. A Perugia ellen viselt háborúban a húszéves Ferenc megsebesült és fogságba esett, hazatérve felhagyott a nagyvilági élettel. Megtértének meghatározó élménye volt találkozása egy leprással és 1205-ös látomása, amikor a romos San Damiano kápolnában megjelent neki Jézus Krisztus, és háromszor is felszólította: „Ferenc, menj és javítsd meg omladozó házam!”
Ferenc vagyonát a szegényeknek adta, magára haragítva apját, aki feljelentette a városi tanácsnál.
Az Assisi főterén rendezett tárgyaláson Ferenc ruháit és erszényét eldobva kijelentette: lemond vagyonáról és örökségéről, mire a püspök a palástjával takarta be, jelképesen befogadva őt az egyházba.
Ferenc szegénységet fogadott, fakó barna csuhában, kötéllel a derekán, mezítláb koldulva prédikált. Miközben megtérésre buzdított, egyre többen csatlakoztak hozzá, hamarosan 12-en lettek, mint az apostolok. Egy évig oktatta a társait, majd párosával indultak el prédikálni. A helyi bencés apát Ferencnek és követőinek adta volna az Assisi melletti Portiuncula (Porziuncola) kápolnát, de Ferenc csak azt fogadta el, hogy évi egy kosár halért béreljék az épületet, amelyet teljesen helyreállítottak.
Ferenc, akit nem szenteltek pappá, nem mert életszabályt, regulát adni társainak, de a találomra felütött evangéliumban erre bukkant: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben” (Mt 19,21). Ezen felbuzdulva 1209-ben Rómába mentek, hogy jóváhagyást kérjenek III. Ince pápától az „ősregulára”, amely előírta a közösség evangéliumi jellegét, a javakról és a pénzről való lemondást, minden tulajdon – így a rendre vonatkozóan is – elvetését, a feltétlen engedelmességet, az apácák kolostoraiba való belépés tilalmát, a térítés kötelezettségét, a mezítláb, gyalog járást, a Római Kúriától való ajánlólevél kérésének és a regula magyarázatának tiltását.
A legenda szerint találkozójuk előtt a pápa álmot látott: az összedőlni készülő lateráni bazilika mellé egy szerzetes állt, s miközben alakja egyre nagyobb lett, vállával támasztotta meg a falat. Ennek hatására 1210. április 16-án szóban jóváhagyta kérésüket, fölhatalmazta őket a prédikálásra és föladta nekik a tonzúrát, vagyis fejük búbján leborotválhatták a hajukat, ami az Istennek szentelt életet jelezte. Ezzel megszületett az Ordo Fratrum Minorum, a kisebb testvérek rendje, amelynek tagjai minoritáknak nevezték magukat. 1215-ben, három évvel a női ferences közösség, a klarisszák rendje megalapítása után a negyedik lateráni zsinat megtiltotta az új szerzetesrendek alapítását.
Ferenc tekintélyét felhasználva békítőként lépett fel az ellenségeskedő felek között, sőt
1219-ben az ötödik keresztes hadjárattal eljutott Egyiptomba is, ahol elnyerte a szultán csodálatát, aki engedélyezte számára a prédikálást,
de megtérésre nem volt hajlandó. A ferencesek ettől kezdve folyamatosan jelen voltak a Szentföldön, és a 14. században több szent hely gondozását az ő kezükbe adták.
A rend tagsága néhány év alatt több ezerre duzzadt, Ferenc azonban úgy vélte, a királyok pártfogása, illetve egyetemi doktorok és főpapok belépése miatt eltávolodnak az eredeti eszmeiségtől. 1220-ban a rend vezetését Cattaneói Péternek adta át, ő maga pedig kidolgozta az új, 23 fejezetből álló regulát (Regula non bullata), amelyet a következő évben elfogadott az assisi püspökség. Ezt a szabályzatot Ugolino dei Conti di Segni bíboros (a későbbi IX. Gergely pápa) ösztönzésére Ferenc a teljes szegénység parancsának megtartásával 12 fejezetre csökkentette, ez lett az ún. harmadik regula (Regula bullata), amelyet 1223. november 29-én III. Honoriusz pápa Solet annuere című bullájával elfogadott. Ferenc 1226. október 3-án halt meg, és már két évvel később, 1228-ban szentté avatták.
Az inkvizíciós feladatokkal is megbízott ferencesek a 13. századtól nemcsak Európa-szerte működtek, hanem a Közel-Keleten, Észak-Afrikában és Mongóliában is térítettek, sőt Kolumbusz hajóin Amerikába is eljutottak.
Még Ferenc életében, 1225–26 körül érkeztek Magyarországra, ahol főként lelkipásztorként munkálkodtak.
A legrégebbi magyar nyelvű könyv, az 1370 körül keletkezett Jókai-kódex Assisi Szent Ferenc életéről szól. A ferences szerzetesek közé tartozott Kapisztrán Szent János is, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett az 1456-os nándorfehérvári diadalban. A törökök megszállta Magyarországon egyedül a ferencesek viselhették a hívek gondját, ettől kezdve nevezték őket barátoknak. Számuk az idők alatt megfogyatkozott, a megmaradtak gyógyszertárakat nyitottak és pestises betegeket ápoltak. A 18. században II. József rendeletei miatt az akkor már oktatással is foglalkozó rend intézményeinek egyharmada megszűnt, de a 19. század végétől ismét gyarapodásnak indult – emlékeztetett az MTI Sajtóarchívuma.
A kommunista rezsim 1950-ben feloszlatta a szerzetesrendeket, a ferencesek – tanítórendként – igen korlátozott lehetőségekkel ténykedhettek tovább, csak három rendházuk maradt meg. A rendszerváltás után már szabadon működhetnek, intézményeikben mintegy kétezer gyermeket és fiatalt oktatnak, nevelnek, Gyöngyösön Autista Segítő Központot tartanak fenn.
Assisi Szent Ferencről és a rendről számtalan művészeti alkotás maradt fenn. Tesztelje tudását!
(Borítókép: Assisi Szent Ferenc bronzszobra az Assisi Szent Ferenc-székesegyház előtt Új Mexikóban 2013. január 10-én. Fotó: Robert Alexander / Getty Images Hungary)