A kutatók nem férhetnek hozzá az álomélményhez, maximum az alany szubjektív elmondása alapján. Ha érteni akarják, milyen agytevékenység történik az álmodás során, tudniuk kell, mikor álmodunk, hogy összehasonlítsák az álom nélküli és az álmodó agytevékenységet. De hogy tudnának kommunikálni azzal, aki álmodik?
Néha úgy ébredünk reggel, hogy a legszívesebben visszabújnánk az álmunkba, annyira jó volt a szürreális tájon járni, a saját agyunk által generált izgalmas, kalandos, romantikus, megnyugtató történetben úszni. Máskor megkönnyebbülés a felébredés az üldözés, zuhanás, pisztolypárbaj után, és olyan is van, hogy semmire nem emlékszünk álmainkból, pedig valószínűleg akkor is álmodtunk valamit. Az agy ugyanis egész éjjel aktív, tevékenysége különösen intenzív a REM fázisos alvás alatt, amikor álmodunk.
A felnőttek és a gyerekek is körülbelül két órát álmodnak éjszakánként, még akkor is, ha nem emlékeznek rá. A kutatások szerint az emberek minden éjjel általában több álmot látnak, ezek pedig rendszerint öt perctől húszig tartanak.
Egy átlagos ember egy átlagos élet során átlagosan hat évet tölt álmodással.
Hetente viszont csak egy, maximum három álomra emlékszünk. Persze van, aki azt mondja, soha nem szokott álmodni, ők a teljes lakosság 2,7–6,5 százalékát teszik ki, de azt állítják, gyerekkorukban ők is álmodtak. És hogy mitől függ, valaki emlékszik-e az álmára? Például a nemétől, a nők ugyanis nagyobb valószínűséggel tudják felidézni, de tény, hogy álmaik 95 százalékát röviddel ébredés után ők is elfelejtik, ahogy mindenki. Az is különbség, hogy a nőknek hosszabb álmaik vannak több karakterrel, a férfiak viszont kétszer olyan gyakran álmodnak más férfiakról, mint nőkről, míg a nők hajlamosak mindkét nemről egyformán álmodni.
Az agy nem támogatja, hogy emlékezzünk álmainkra. Jobb is, különben mindenki egész nap az éjszaka látott mesékbe merülne, és holdkórosan járkálna az utcákon, ahelyett, hogy támogatná a nemzetgazdaságot és munkájával elősegítené a fejlődést. A homloklebeny, ami kulcsszerepet játszik az emlékezésben, inaktív a REM-alvás, az álmodás során. Bizonyos neurotranszmitterek, különösen az acetilkolin és a noradrenalin szintjének változása miatt felejthetünk a REM-alvás során.
Egy tanulmány összefüggést talált az erőteljes álomfelidézés és a nagyobb fehérállomány-sűrűség között.
Nem emlékszünk rá és nem láthatunk bele az álmodó fejébe, a tudósoknak tehát nehéz dolguk van az álmok elemzésekor: a műfaj illékony és szubjektív. A művészeknek persze ideális terep az álmoké, gondoljunk csak Dalí képeire, Christopher Nolan Eredetére, amiben Leonardo DiCaprio mások álmait szerzi meg, vagy a szürreális Michel Gondry-filmre, Az álom tudományára, amiben Gael García Bernal álomországban próbálja meghódítani a szomszédlányt.
Napjainkban azonban az idegtudomány fejlődése lehetővé tette az agyi aktivitás, az izomtónus és a szemmozgások elemzését, így osztályozható az ember éberségi állapota. A tudósok ezáltal meg tudják állapítani, hogy valaki az alvás melyik szakaszában van: az elalvás kezdetén, a lassú hullámú, felszínes alvásban, a mélyebb fázisban vagy a REM-ben. Azonban azt ezek az adatok sem tudják megmondani, hogy az alvó álmodik-e (álmok az alvás minden szakaszában előfordulhatnak), és ha igen, mit.
A tudatos álmodók képesek némileg éberek lenni álmodás közben, a REM-alvás során, néha irányítani is tudják álmaikat, és lehetnek álmukban saját vágyaiknak megfelelően repülő emberek, állatok, uralkodók vagy filmek szereplői. A tudatos álmodás létezése ősidők óta ismert, de sokáig méltatlannak tartották a tudományos feltárásra. Keith Hearne pszichológus és Stephen Laberge pszichofiziológus kísérletének köszönhetően ez megváltozott a nyolcvanas években. REM-fázisban alvókat kértek arra, hogy jelezzenek, küldjenek „táviratot” az ébren lévőknek és tudatosan álmodó alanyaiknak, például háromszor balról jobbra kellett mozgatniuk a szemgolyóikat, ha észrevették, hogy álmodnak.
Ma már lehetséges az ilyen kísérletek kombinálása agyi képalkotó technikákkal, hogy tanulmányozzák a tudatos álmodásban érintett agyi régiókat.
De felmerült a kérdés, vajon ezek a tudatos álmodó ügynökök képesek álmodás közben üzeneteket kapni is, nem csak továbbítani? Egy tudatos álmodóval végzett kísérlet során eldöntendő kérdéseket tettek fel az alvónak („Szereted a csokit?”), amire mosolygott, ha igent, a homlokát ráncolta, ha nemet akart közvetíteni. Persze nem mindig válaszoltak, de az esetek 18 százalékában igen, és ez fontos kommunikációs csatornát nyitott a kísérletezők és az álmodozók között.
Nem tudatos álmodókkal is végeztek kísérleteket: minden alvási szakaszban mondtak nekik adott szavakat (például pizza) vagy kitalált szavakat (ditza) és a feladat az volt, hogy mosolyogjanak vagy ráncolják a szemöldöküket attól függően, hogy értik a szót vagy sem. A narkolepsziában (amire az önkéntelen alvás és a REM-fázis korai megjelenése jellemző) szenvedők nagyobb arányban voltak képesek reagálni a külső ingerekre.
A megfigyelések szerint ugyanakkor akár tudatos álmodók voltak, akár nem, a kísérletek résztvevői szaggatottan ugyan, de válaszoltak a verbális provokációra. Ennek evolúciós oka lehet, hiszen őseinknek alvás közben is figyelniük kellett a külső, fenyegető ingerekre, de a baba–mama kapcsolat korai stációjában is fontos, hogy az anya éber legyen és reagáljon, amikor a kicsi éjjel felsír.