Csak 15 éve fókuszálnak igazán a filozófusok és pszichológusok az úgynevezett belső beszédre, ami a gondolati diskurzust jelenti. Ez az akaratlan, cselekvésnek nem minősülő automatikus beszéd segíthet letisztázni a gondolatainkat, de elnémítani nem könnyű.
A filozófusok és a pszichológusok az elmúlt 15 évben kezdték el közelebbről vizsgálni a belső beszédet. Ez az a hang, amit az elménkben hallunk, amikor gondolkodunk vagy olvasunk. Az empirikus kutatások azt találták, hogy nem mindenkinek van meg ez a belső hangja, bár a legtöbbünknek igen – írja a The Conservation.
A belső beszédet „a fejben lévő kis hangnak” vagy „szavakban való gondolkodásnak” nevezik. Részben azért is vizsgálják a filozófusok is, mert érinti a nyelvet, a tudatot, a gondolkodást, a kommunikációt, a képzeletet és az önismeretet is. Ezek mind kapcsolódnak a kis titkos hanghoz a fejünkben.
De a különleges kommunikációs forma az idegtudományt, a logopédiát, a fejlődéslélektant, a pszichiátriát, a számítástechnikát és a nyelvészetet is lázban tartja. Éppen ezért számos különböző eszköz és fogalom létezik a leírására, de eltérő célokkal, módszerekkel és szakirodalommal.
Mikor kaphatjuk rajta belső hangunkat? Például olvasáskor, amikor a gége apró mozgásai kísérik a tekintetet, ez bizonyítja, hogy kapcsolat van a belső és külső beszéd között.
Gilbert Ryle viselkedéskutató 1949-es, The Concept of Mind című könyvében azt írta, nemcsak másokat, de magunkat is meghallgathatjuk a belső beszédre koncentrálva. Például kapunk egy kollegiális partimeghívást, de még nem döntöttük el, hogy megyünk-e. Gondolkodunk és mérlegelünk, felidézzük a korábbi partikat, és akkor eszünkbe jut, hogy ott volt az a bosszantó adminisztrátor, Tibor, a bután csacsogó Ivett és a szappant hírből sem ismerő Béla – „nem, akkor mégsem megyünk”. A belső beszédepizódok tehát kritikusak a döntés meghozatalakor, ezért joggal tekintendők magának a gondolkodási folyamat részének.
Lev Vigotszkij, a 20. század első felében élt szovjet pszichológus megjegyezte, hogy bizonyos korú gyerekek gyakran hangosan beszélnek magukban, de ezt fokozatosan elhagyják, ahogy nőnek. Feltevése szerint ennek eltűnése kapcsolatban van a belső beszéd kialakulásával. Szerinte a belső beszéd a külső beszéd internalizálása.
Vannak olyan filozófusok, akik úgy gondolták, a belső beszéd valójában nem beszéd, hanem annak mentális reprezentációja. Ray Jackendoff amerikai nyelvész és filozófus azt állította, a belső monológot úgy lehet elképzelni, hogy magunkban utánozzuk a hangos, külső beszéd létrehozását. De ez nem igazi beszéd, csak annak szimulációja.
Az egyik kérdés, amit fel kell vetni, hogy miért kreálunk olyan belső beszédet, amit senki más nem hall? Nos, ez egyrészt nem akaratlagos, nem is cselekvés, hanem önkéntelen aktus, ami még tolakodó is lehet. Nehéz elhallgattatni, és akármikor nem is lehet megtenni parancsra, kívánságra. Ha megpróbálunk arra koncentrálni, hogy ne gondoljunk semmire, és ne állítsunk elő belső beszédet, valószínűleg még többet fogunk alkotni.
De azért ne csüggedjünk, mert a belső beszéd kitűnően alkalmas a gondolatok letisztázására, egy meglévő ötlet tudatosítása, elősegítheti az érvelés folyamatát még a mindennapi kérdésekben is. Ha belső beszédben elkészítjük a napirendünket, akkor sokkal jobban látjuk, mi vár ránk, min tudunk módosítani, hogyan szervezzünk. Az a kérdés, a belső beszéd előállítása tudatos cselekvés–e, vagy csak egy magától megtörténő dolog?
Úgy tűnik, ez a beszéd kapcsolódik a gondolathoz, de nem tudjuk, hogy ezek a beszédepizódok gondolatokat fejeznek ki, vagy megkönnyítik a gondolkodást, esetleg ezek maguk a gondolatok.
A stressz, a szorongás vagy a depresszió kimutatható kapcsolatban áll a belső beszéddel. A filozófusok tudatvizsgálatai alapján a belső monológ a tudatos élmény egy egyedi fajtája, ami, úgy tűnik, a beszéd külső tevékenységét foglalja magába, de inkább az elme beszédét jelenti.
(Borítókép: Ryan McVay / Getty Images)