Akármennyire is kínos, de dögevéssel és húsrablással alapozta meg evolúciós pályafutását az ember. Ez az új felismerés pedig alaposan átírta az emberré válás krónikáját. Csányi Vilmos etológus, akadémikus, író nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy – életműve lezárásaként – elénk tárja: miként válhattak a 20-30 fős, elszigetelt csoportokban élő őseink mesterséges intelligenciákkal játszadozó csúcsragadozóvá, és válaszoljon az egyik legfontosabb kérdésre, mi tette emberré az embert? Interjú.
Csányi Vilmos az Indexnek többek között arról beszélt, hogy
Utolsó könyvének szánja a most megjelent, a Teremtő képzelet – A kreativitás evolúciója című művét. Ezek szerint lezárta az életművét?
A tudományos munkát már 20 éve abbahagytam. De annyi új tudományos eredmény született az elmúlt években, hogy még egyszer nekiálltam az összegzésnek. Könyvíráshoz amúgy fizikai állóképesség is kell. Pillanatokon belül 89 éves leszek, illő már lezárni a munkát. Amúgy ez a könyv kétéves munka eredménye.
Ez egy nagy ívű ismeretterjesztő mű, és azt az ambiciózus kérdést járja körbe, hogy mi tett minket emberré. Nagyon röviden hogyan lehet válaszolni a kérdések kérdésére?
Evolúció szempontjából a meggyőzésre használt nyelvet és a vele megváltozott képzeletet tartjuk a legfontosabbnak.
És egy kicsit részletesebben?
Már hatmillió éve elváltak távoli őseink a csimpánzoktól, és négymillió évig nem történt különösebb dolog, nem változott az agytérfogat. Ám két millió évvel ezelőtt, evolúciós léptékkel nézve „hirtelen”, félmillió év alatt, a Homo habilisnek („ügyes kezű ember”) nevezett ősön keresztül felbukkant a két lábon járó Homo erectus („felegyenesedett ember”), a maga 800 milliliteres, nagy koponyájával (a csimpánzoknak feleakkora agya van), és kétmillió évig élt a bioszférával összhangban. Az az érdekes, hogy mi is a Homo erectusoktól származunk,
de nem tudtuk megmagyarázni, hogy mi váltotta ki az agynövekedést.
Véletleneket azonban nem ismer az evolúció. Őseink által összehordott állati csontmaradványok vizsgálatából két-három éve kiderült, hogy a csontokon húst lefejtő kőeszközök nyomai vannak. Korábban automatikusan kijelentették, hogy levadászott állatok csontjait hordták össze. De a csontok mellett fellelt kis marokkövekkel nem igazán lehetett 400 kilós állatokat megölni. Ezeket a dögöket valahonnan megszerezték, odahozták, lefejtették róluk a húst, hasonlóan ahhoz, ahogy manapság a mészárszékekben teszik.
Körülbelül húsz éve figyeltek fel arra, hogy az állatvilágban rengeteg faj foglalkozik dögevéssel, zsákmányrablással. Különösen akkor, ha kevés a zsákmány, elveszik egymástól a prédát. Egy egyedül vadászó ragadozó nem tudja megvédeni egy falkával szemben a levadászott zsákmányát. Távoli őseink – a csimpánzhoz hasonlóan – négymillió évig gyümölcsfákat védtek, és ehhez agresszívnek kellett lenniük. Tudjuk, hogy a csimpánzok is rendkívül agresszívek a szomszédos csimpánzcsoportokkal szemben, de csoporton belül is gyakran egymásnak esnek a hímek. Ez a habitus pedig alkalmatlanná teszi őket a közös hússzerzésre.
A 20-30 fős csoportokban élő Homo erectusok azonban botokkal felfegyverkezve, üvöltve könnyen elüldözhették zsákmányuk mellől a nagymacskákat, akár a kardfogú tigriseket is. Egy hiénafalkától persze nem tudták elvenni, a magányos ragadozóktól viszont minden további nélkül.
Más levadászta, az emberősök pedig elrabolták? És a közös rablóakciók miatt növekedett meg az agytérfogat?
Így van, és egyenlően elosztották egymás között a közösen szerzett húst. Az összehangolt kooperációhoz, kommunikációhoz pedig nagyobb agyi kapacitásra van szükség.
De a tűzhasználat, a meleg étel és a kalóriadús hús is hozzájárulhatott ahhoz, hogy agyasabbak lettünk.
Igen, de az új felismerés az, hogy a zsákmányrablás közös akciója is az agynövekedés felé hatott. Az történhetett, hogy azok a csoportok, amelyek addig a gyümölcsfákat védték és csimpánz módra éltek, egyre jobban rákaptak a húsra. Akik összetartóbb, szorosabb csoportokat alkottak, azok alkalmasabbak voltak a megszerzésére, emiatt valamennyivel több gyerekük maradhatott életben, és így szép lassan, néhány ezer generáció alatt komoly változás ment végbe. Ha nem volt elegendő gyümölcs, mert mondjuk megváltozott az éghajlat, ott lehetett hagyni a gyümölcsfákat, mert már képesek voltak elegendő húst szerezni. Nem kellett egy helyen várni a jobb időkre, hanem táplálékban gazdagabb vidékekre is el lehetett vándorolni.
Mi kellett ahhoz, hogy a csoportok összetartóbbakká váljanak?
Mindenekelőtt kellett egy vezető, aki felvállalja, másrészt értelmesen irányítani tudja a csapatot. És persze a csoport tagjainak engedelmeskedniük kell, tehát szükséges egy alárendelési készség is ahhoz, hogy amit a vezető mond, az meg is valósuljon.
Rámenős önjelöltek kerültek a csoport élére, vagy kiválasztották maguk közül vezetőt?
A csimpánzoknak is vannak alfahímjei, ott azonban erőszakon alapul a választás. Tehát a legerősebb, legvadabb állat lesz a vezető, és a rendtartás a feladata. Védeni kell a területet, üldözni a szomszédokat, és kellenek szövetségesek is. Arra viszont csak következtetni tudunk, kiből lehetett vezető a távoli emberősök 20-30 fős csoportjaiban. Valahogy úgy történhetett, spontán módon, mint ma, amikor kigyullad valahol egy ház, és odarohan egy csomó ember.
A forgatókönyv ilyenkor úgy szokott peregni, hogy valaki elkezd dirigálni,
hogy hozzanak innen vagy amonnan földet, lapátot, vizet. És ha jól dirigál, tehát ha olyat mond, amiről mindenki úgy gondolja, hogy ezt kéne csinálni, akkor nem állnak le vitatkozni harmincan, hogy ki legyen a főnök, hanem elfogadják a helyesnek gondolt utasításokat. Ez az alárendelési készség. Az pedig, hogy éppen ki kezdte el, az sokszor azon is múlik, hogy ki van hozzászokva a dirigáláshoz. Ha olyan szerencsétlen a helyzet, hogy mindenki nyámnyila, és senki nem akarja elvállalni a vezetést, akkor szétesik a közösség, mert nem tudják, hogy mit csináljanak.
Akkor spontán megbeszélték a dolgot.
Azt gondoljuk, hogy a Homo erectusok még nem beszéltek. Habár a beszélt nyelv a legfejlettebb, legcsodálatosabb módja a gondolatok átadásának (kiváltképp a rábeszélésnek, a meggyőzésnek), ennek ellenére a nyelv előtt is volt kommunikáció. A lényeg, hogy mindenki pontosan tudja, hogy kinek mit kell csinálnia, és hajlandó legyen ezt a feladatot ellátni, és elfogadni az utasításokat. Ehhez elég lehet a mutogatás, lökdösés, kiáltás, fütty, vagy egy intés, érintés.
Az emberré válás íve tehát úgy haladt, hogy a közös zsákmányrablás, a hússzerzés megnövelte az agyakat, és a bonyolult és veszélyes közös akciókhoz elengedhetetlen, összetett jelzésekből fokozatosan kialakult a beszélt nyelv?
Nyilván az a csoport boldogult jobban, amelynek tagjai pontosabban tudták egymással közölni, hogy mit kell csinálni. Ez egyfajta kommunikációs kényszer, nyomás volt, és azok a csoportok lettek szaporábbak és sikeresebbek, amelyek komplexebben kommunikáltak. Úgy gondoljuk, hogy a 2-300 ezer évvel ezelőtt megjelenő fajunk, a Homo sapiens már a kezdetektől használt valamiféle beszélt nyelvet. Csoportonként mást és mást. Bizonyítani persze ezt nem lehetséges.
A nyelv pedig megtermékenyítette a képzeletet. Könyvének egyik kulcsgondolata, hogy a nyelv által kifejezett képzelet teszi valóban emberré az embert.
Igen, így gondolom. De azért nem árt tudni, hogy az állatoknak is van képzelete, különben elpusztulnának. Egy egér, amikor az egérlyukban ülve valami zajt hall, akkor nagyon fontos azt tudnia, hogy ez egy macska vagy róka, vagy csak a szél fújja a leveleket. Nem ülhet ott egész nap, mert akkor éhen hal, de ha pont akkor megy ki, amikor a macska ott várja, akkor is vége. Ezért el kell képzelnie a lehetséges szituációt. De ez a képzelet be van zárva az agyába, mert nem tudja a kölykeinek azt mondani, hogy most képzeljétek el, azért nem megyünk ki, mert ott a macska. Ezt az elképzelést a saját tapasztalataiból kell kialakítania minden egyes egyednek. Minden generációnak újra és újra. A csoportokban élő csimpánzoknál viszont már megjelent az is, hogy el tudják képzelni, mire gondolhat a másik.
Amikor beszélni kezdett az ember, lehetősége nyílt arra, hogy az elképzeléseit is nyelvi formába öntse. Kinyílt egy másik világ, ami már nem csupán arról szól, hogy konkrétan mi történik a környezetemben,
hanem elképzelhetek valamit, ami igazából nincsen, de adott esetben meg lehet csinálni.
Például azt, hogy hogyan lehet úgy eldobni egy botot, hogy az messziről eltaláljon egy állatot. És erre különböző ötleteim vannak, hogy hogyan kéne csinálni: ki kellene hegyezni, tollakat tenni a végére, hogy egyenesebben repüljön. Az elképzelések között számtalan rossz is volt, ami nem működött, de ami igen, azt elkészítették, kipróbálták, és megszületett a nyíl. Amikor pedig másolni kezdték, akkor az már kultúrává vált.
Gondolom a meglódult képzelet szülte a különféle hiedelmeket, szellemeket és a vallásokat is.
Ez egy nagyon érdekes kérdés. Ha meg kell nevezni a legeredetibb emberi dolgot, akkor a közösség lenne az. Egyedül az ember nem képes túlélni, és ha elszakadt a csoporttól, akkor halálra volt ítélve. Tehát ott kellett maradni és mindent közösen kellett csinálni. Nem véletlen, hogy
az életet adó közösségről alkotott elképzelések indították el a spiritualitást. Az a 20-30 fős közösség volt a fölöttem álló nagy „Mi”,
aki örökkévaló, és gondoskodik rólam, akinek története van és eredete, előttem is volt és utánam is lesz, és ha nem csinálom jól, akkor fegyelmez. Ennek az emelkedett közösségi tudatnak kétmillió éves genetikája van, ezért nem is tűnik el.
Ezek szerint b elénk van kódolva a spiritualitás?
Belénk, hiába hiszik azt az ateisták, hogy valamilyen racionális magyarázattal ki lehet küszöbölni. Nem lehet kiküszöbölni, eltörölni, megváltoztatni a genetikai kötöttségeinket.
Amikor megjelent a beszélt nyelv, onnantól már meg lehetett nevezni, el lehetett képzelni a közösséget, mint valamiféle entitást.
És akkor minden megváltozott. A közösségi spiritualitás élő, létező, látható, érzékelhető tapasztalat volt. Nem egy passzív hiedelem, nem egy mindent látó, mindenről tudó isten állt fölöttünk, akivel semmi konkrét, bizonyítható kapcsolatom nincs, csak elképzelem őt.
A képzelet addig szárnyalt, hogy létrehoztuk a mesterséges intelligenciákat, az embernél is okosabb, tanulni képes szupergépeket, amelyek már most is úgy élnek bennünk, mint valamiféle spirituális felettesek. Tartani kell tőlük, hogy átveszik felettünk a hatalmat?
Azok a komputertudósok, akik ezzel foglalkoznak, nem nagyon értenek a biológiához, nem érdekli őket. Amit létrehoztak, az egy nyelvi intelligencia, tehát a nyelvet remekül tudja használni. Írattam is a ChatGPT-vel egy beszédet a tavalyi veszprémi könyvnapokra. Magam is megírtam persze, de ő öt másodperc alatt kész volt, és az igazság az, hogy akár el is lehetett volna mondani. Minden mondat tökéletes volt, mert a könyvekről és az olvasókról szólt,
Csak az volt vele a baj, hogy lapos volt,
nem voltak benne célzások, utalások, hiányoztak belőle az élettörténetek, emlékek. Olyan volt, mintha egy 12 éves gyerek írta volna, aki már jól tud beszélni, és tökéletes mondatokat tud írni. Pont ez a különbség a gondolkodó intelligencia és a nyelvi intelligencia között. Hiába töltöttek bele tízezer könyvet, ezekben nincs benne az én életem vagy a maga élete. Elvileg lehet persze olyan mesterséges intelligenciát csinálni, aminek van élettörténete. Húsz évig kellene nevelni, különböző feladatokkal ellátni, interakciókba hozni a társadalommal. Reprodukálhatjuk az embert, csak semmi értelme. Nyolcmilliárd különböző okosság él a Földön. Most, hogy még egyet hozzáteszünk, és az történetesen gép, és ott ül egy asztalon, ettől miért kellene félni?
Csány Vilmos
Széchenyi-díjas biológus, biokémikus, etológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudomány című folyóirat volt főszerkesztője, az állati és emberi viselkedés, valamint a biológiai és a kulturális evolúció világhírű kutatója sokak számára ismerős lehet. Ő alapította a nemzetközi hírnevet kivívó Etológiai Tanszéket (ELTE), és ért el tudományos áttöréseket a kutyák viselkedésének kutatásával. Úttörő módszereit a világ több vezető kutatóhelye is átvette.
De nemcsak tudományos eredményeivel, hanem ismeretterjesztő és prózai könyveivel is nagy ismertséget szerzett. Kutyás könyveivel, például a Bukfenc és Jeromos – Hogyan gondolkodnak a kutyák? (2005), Jeromos, a barátom – A kutyák szerint a világ (2021), Édes Janka (2022) új műfajt teremtett. Oldott stílusban írt, eredeti szemléletű, de tudományosan precíz ismeretterjesztő könyvei üde színfoltok a műfaj hazai mezőnyében.
A teljesség igénye nélkül: A Globális elme (2019) (Miben hasonlít a kutya az ősemberhez? Mit jelent valódi közösségben élni, és mit csupán egy szervezetben? Merre is tart az evolúció?), Drága barátaim, kedves majmok (2021), Kíváncsiságom története (életrajzi könyve, 2021), a másodjára kiadott, Íme az ember (2022) (Mi tett minket valójában emberré?), vagy a saját kerti paradicsomát bemutató Sétálgatok a kertemben (2022. december) című művei után most jelent meg utolsónak szánt ismeretterjesztő műve, A teremtő képzelet – A kreativitás evolúciója (2024).
(Borítókép: Csányi Vilmos etológus 2024. április 9-én. Fotó: Tövissi Bence / Index)