Valaki szándékosan az összenyomott tejesdobozt veszi le a polcról a boltban, hiszen „más úgysem viszi el szegényt”, míg egyesek a kedvenc használati tárgyaik elvesztését is úgy élik meg, mint egy halálesetet. Ez a jelenség ráadásul nem napjainkban, a minden tárgyat megszemélyesítő mesék miatt alakult ki egyesekben, hanem már az ókori görögök is találkoztak ilyesmivel. De miért társítunk érzelmeket az élettelen dolgokhoz, és mi köze van ennek a gyerekkorunkhoz?
A legtöbben már saját környezetükben is találkozhattak olyannal – vagy éppen maguk is olyanok –, akik a tárgyakhoz úgy viszonyulnak, mintha azok élőlények lennének. Van, aki csak azért rángat elő a szekrény sarkából egy rég nem használt bögrét, hogy az ne sértődjön meg, hogy nem használják, más pedig egy-egy használati tárgy lecserélésekor is olyasmit él meg, mintha egy szerettét veszítette volna el. Gyerekként ráadásul ezt a legtöbbünk valóban átélte, hiszen ki ne próbálta volna megetetni a kedvenc játékait, vagy lógatta volna ki a plüssállata fejét az iskolatáskájából, hogy az kapjon levegőt…
Mindez első hangzásra persze teljesen abszurd és furcsa lehet, azonban a jelenség már régebb óta jelen van az emberiség történetében – sőt, saját életünkben is –, és többeket érint, mint azt gondolnánk.
De miért érezhetünk bűntudatot, amiért megválunk szeretett, de már lyukas cipőnktől, vagy amiatt, hogy nem a szépséghibás terméket vesszük le a bolt polcáról?
Talán ez az eredménye mindazoknak a Disney-filmeknek, amelyekben egy anyáskodó teáskanna vagy egy bátor kis kenyérpirító szerepel, a történelem azonban azt sugallja, hogy ez a viselkedés már jóval megelőzte a háztartási cikkek emberi tulajdonságokkal való felruházását. A bálványimádástól az animista világképig a világ különböző kultúrái régóta úgy gondolják, hogy a tárgyakban vagy szellemek laknak, vagy valamilyen különleges kapcsolatuk van a természetfeletti lényekkel, amelyek önálló érzésekre és cselekvésre képesek.
Stewart Guthrie antropológus szerint a vallások alapja is abból a hajlamunkból származik, hogy emberi tulajdonságokat tulajdonítunk a nem emberi dolgoknak. Hiszen a Biblia is használja azt a módszert, hogy Istenről antropomorfizmusokban beszél. Isten személyiségét, cselekvő magatartását kizárólag úgy érzékelteti, hogy az emberhez hasonlítja. Beszél az arcáról, szeméről, füléről, kezéről, lábáról, ezekkel azonban nem Isten alakját akarja megrajzolni, hanem azt szemlélteti, ahogy ő az emberekre hat. A próféták látomásai sem mutatják be az alakját, sokkal inkább az emberre gyakorolt hatást érzékeltetik.
A Current Directions in Psychological Science folyóiratban megjelent cikkben a Harvard és a Chicagói Egyetem kutatói azt állították, hogy az antropomorfizmus kifejezés az Kr. e. 500-as évektől datálható, hiszen Kolophóni Xenophanész ókori görög filozófustól származik, mégis csak most, körülbelül 25 évszázaddal később kezdik el a pszichológusok komolyan tanulmányozni ezt a felfogást.
De miről is van szó?
Az antropomorfizmus élő vagy élettelen dolgok, jelenségek, elvont fogalmak emberi (vagy kizárólagosan emberinek hitt) tulajdonságaira utal. Ilyen eset az, ha állatokat, növényeket vagy természeti erőket, például a szelet, az esőt vagy a Napot emberi indítékokkal és érzésekkel, vagy épp a gondolkodás és a beszéd képességével ruháznak fel.
A BÁLVÁNYIMÁDÁSTÓL AZ ANIMISTA VILÁGKÉPIG A VILÁG KÜLÖNBÖZŐ KULTÚRÁI RÉGÓTA ÚGY GONDOLJÁK, HOGY A TÁRGYAKban VAGY SZELLEMEk élnek, VAGY VALAMILYEN KÜLÖNLEGES KAPCSOLATUK VAN A TERMÉSZETFELETTI LÉNYEKKEl.
A szakértők szerint ez az emberi természet alapvető része, néhányunkban azonban sokkal határozottabban vannak jelen, és erősebbek ezek az érzések, mint másokban.
Az emberek és az őket körülvevő dolgok közötti kapcsolat bizonyításaképpen Donald Winnicott brit gyermekorvos, pszichoanalitikus, szociológus az 1900-as évek közepén egy átmeneti tárgyról szóló elméletet alkotott meg. Eszerint ahogy a csecsemő öregszik, felfedezi függetlenségét más entitásoktól, különösen a saját édesanyjától.
Az ezzel járó szorongás enyhítésére a csecsemő gyakran áthelyezi anyai kötelékét a kedvenc nyunyókájára vagy takarójára. Úgy tűnik tehát, hogy
már a születésünket követően egy olyan folyamatba lépünk, amelyben az élő tulajdonságokat kivetítjük a nem élő dolgokra.
Ahogyan telik az idő, a csecsemők elkezdik szétválasztani az élőt az élettelentől. Egy, a montreali Concordia Egyetem kutatói által készített, és a kognitív fejlődéssel foglalkozó tanulmány azt állítja, hogy a kilenc hónapos gyerekek a mozgásjelek alapján már különbséget tudnak tenni a kettő között. A korábbi kutatások ezzel szemben azt sugallták, hogy bár egy hároméves gyermek megértheti ennek a megkülönböztetésnek a legtöbb aspektusát, még mindig nem fogja fel, hogy például egy sütőnek vagy televíziónak nincsen se agya, se szíve – emlékeztet a Pacific Standard.
Ez a fajta felfogás azonban sokaknál később is megmarad – és van, hogy meglehetősen szélsőséges mértéket ölt. Elég csak arra a férfira emlékezni, akinek története néhány éve azért járta be a világsajtót, mert romantikus kapcsolatban él a saját autójával…
A tárgyak érzésekkel átitatására való hajlam egy másik módja a szinesztézia, egy neurológiai állapot, amely aktiválja az egyén egyes érzékszerveit, amikor bizonyos ingerekkel találkozik (a számok elválaszthatatlanokká válnak bizonyos színektől, vagy például egy billentyű lenyomása a zongorán a pizza ízét váltja ki). Egy esettanulmányban a kanadai kutatók egy szinesztéziában szenvedő pácienst vizsgáltak meg, aki azt állította, hogy különböző, stabil személyiségeket tapasztalt betűkben, formákban és bútorokban. A tesztelés során nézőpontja következetes maradt mind az ismerős, mind az újszerű tárgyak esetében. Bár a tanulmány nem állítja, hogy minden ilyen betegségben szenvedő ember hajlamos arra, hogy érzéseket társítson a tárgyakhoz, a kutatások szerint körülbelül minden 27. ember él együtt a szinesztézia valamilyen változatával.
Noha a tárgyakhoz kötött érzések egy része már valóban extrém mértéket ölt, és más mentális problémákkal is összeköthető lehet, mégis jól mutatják, mi történhet, ha az emberek a dolgokat a végletekig megszemélyesítik. Ha valamiből, ezekből a példákból látszik, milyen messzire tud elmenni az emberi képzelet. És bár nem világos, hogy hány ember tekinti az élettelen tárgyakat gazdag magánéletűnek, vagy milyen gyakran, a fentiek mindegyike arra utal, hogy a jelenség nem új és nem is egyedülálló. Érzelmes lények vagyunk, és az érzelmeink önkéntelenül is különböző dolgokhoz kötődnek, kezdve a helyekkel, ahol korábban jártunk, a nagymama halála után ránk hagyott fülbevalón át a szekrény hátuljában árválkodó teáscsészéig.
A téma vizsgálatakor az atropomorfizmuson kívül nem szabad elmenni szó nélkül az animizmus mellett sem
Az animizmus az a hit, hogy minden tárgy, dolog és természeti jelenség lélekkel, spirituális lényeggel bír, emiatt ezeket tisztelni kell, és megfelelő magatartást kell velük szemben tanúsítani.
Ez azonban sokkal inkább egy felvett szemléletmód, mintsem a szocializációnk vagy a fejlődési folyamatunk eredménye. Alapvető jellegzetessége, hogy minden dolgot – élőket és életteleneket is – lélekkel, szellemmel rendelkezőnek gondol, megelevenít. Látásmódjuk ebből adódóan képszerű, nem absztrakt fogalmakkal dolgozik.
Egyes animista személyek vagy társadalmi csoportok olyan dolgoknak tulajdonítanak érzéket, mint a kövek, fémek és ásványok vagy technológiai tárgyak, például autók, robotok vagy számítógépek. Az animáció alapelvei és a lét kérdései tehát kulcsfontosságúak az animizmusban. Ennek ellenére az animizmust nem csak abból a szempontból lehet a legjobban megérteni, hogy konkrétan mi is ez, hanem abból is, hogy biztosan mi nem. Első pillantásra úgy tűnik, hogy az animizmus egyfajta koherens és megfontolt ideológiát idéz elő, már csak amiatt is, mert „izmusban” végződik, de az animizmus valójában inkább
a világgal és az azt benépesítő lényekkel vagy dolgokkal való kapcsolattartás érzékenysége, tendenciája vagy stílusa.
Ez nem a materializmus egyik formája, amely azt állítja, hogy csak az anyag és a mozgás létezik. Az animizmus ráadásul nem is az egyistenhit egyik formája, amely egyetlen istent feltételez az univerzumban, ám politeizmusnak sem mondható – emeli ki a The Open Encyclopedia of Anthropology.
Az animizmus szerint a lélek különbözik a testtől, annak halála után tovább él. Innen eredtek azok a szokások, hogy a sírokba ételt, ruhát és különböző használati tárgyakat helyeztek a halott teste mellé. Gyakori az a hit is, hogy a halott emberek szellemei ugyanolyan vágyakkal, indulatokkal rendelkeznek, mint az élő emberek, ezért képesek beavatkozni akár az életünkbe is aszerint, hogy milyen érzéseket táplálnak velük szemben. Segítőtársak vagy ellenségek lehetnek, légiességüknek köszönhetően pedig képesek behatolni az élők testébe, betegséget okozhatnak vagy növelhetik az életerőt. Ezért gyakori szokás a természeti népeknél, hogy ha megbetegszenek, nem orvost, hanem inkább egy szelleműzőt vagy varázslót keresnek fel.
Az animizmus másik jellegzetessége, hogy az uralkodókat (vagy még gyakrabban a sámánokat) a leghatalmasabb szellemekkel érintkezőknek tartják, egyfajta mediátoroknak, akiknek ezáltal hatalmukban vannak olyan természetfölötti erők, melyekkel a szellemek befolyását érvényre tudják juttatni.
(Borítókép: John M Lund Photography Inc / Getty Images Hungary)