Egy család két alsó tagozatos kislánnyal nézte elhűlten végig három hete Budapesten, amint egy dolmányos varjú nagyot koppint egy repülő galamb fejére, mire az leesik a földre, majd a varjú komótosan utánaered és erős csőrével – szó szerint – lefejezi áldozatát és csipegetni kezd a fej nélküli (egy darabig még vergődő) gerle nyakából. A szeánszhoz kisvártatva több dolmányos fajtárs is csatlakozott, majd miután a társaság megunta a falatozást, recsegve-károgva odébb szálltak.
Nincs ebben semmi különös, a dolmányos varjú egy ragadozó madár
– mondta érdeklődésünkre Orbán Zoltán ornitológus, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szóvivője. Szó szerint mindent elfogyasztanak, amit el tudnak kapni és egészben vagy a csőrükkel apróbb darabokra szaggatva le tudnak nyelni, így sok dögöt is fogyasztanak, különösen a téli időszakban.
Most pedig kezdődik a költési időszakuk, és április végétől június elejéig rámenősen védik
a fészket elhagyó, még nem, vagy csak gyengén repülő, ezért földre kerülő fiókáikat néhány vagy néhány tíz méterre megközelítő bármitől, ami nagyobb mondjuk egy egérnél, legyen az ember, elefánt, vagy akár a nyolcadik utas a halál egy bengáli tigrissel az oldalán. Márpedig a városokban az emberek vannak többen.
Az elmúlt pár évben meg is szaporodtak az emberek elleni „támadások”, valójában az előbb említett fiókaféltő reakciók, amiknek az oka prózai:
körülbelül öt éve átlépett egy szintet a városiasodó dolmányos varjak állománya,
jelenleg elsősorban Budapesten, de más nagyobb magyar városokban is, és azóta éppen ezért egyre gyakrabban akasztották össze a csőrüket a járókelőkkel. Csak néhány példa.
Mivel a települési környezetben felnövekvő dolmányosvarjú-fiókák is nagy valószínűséggel itt maradnak a városban,
és számítani kell arra, hogy egyre többször fogják alkalmazni ezt a módszert.
De fontos hangsúlyozni, hogy ez a természetes fiókaféltő viselkedés csak üres, nagy hangú ijesztgetés, amit egyszerű elhessegetéssel kezelni lehet.
Éppen azért beszélünk erről, hogy a városlakó, gyakorlati természeti ismerettel nem vagy csak alig rendelkező emberek tudják, hogy miről is van szó. Néhány évtizeddel ezelőttig a tíz év alatti parasztgyerekek is tudták, hogy miért csinálják ezt a madarak – mindenekelőtt a baromfiudvar vezérkakasa, de a fekete rigó és a széncinege is, csak utóbbiaktól a kisebb méretük miatt nem ijedünk meg – és némi hadonászó, kiabáló visszaijesztgetés után, jót nevetve a dolgon, mentek tovább.
A varjúfélék három faja, a szarka, a vetési és a dolmányos varjú jó ezer éve velünk él az agrártájban, a csóka pedig már a középkori településeken is lakótársunk volt a várak és templomok toronysüvegeiben.
És nem az emlékezetünk csal, az utóbbi években tényleg történt valami,
mert ellepték a városokat, ahol szemmel láthatóan kiválóan érzik magukat a parkokban, játszótereken, sportpályákon, az út menti fasorok környékén, rákaptak a kukázásra, és ahol ilyen jól érzik magukat, ott szívesen költenek is, eközben alkalmilag riogatva a békés polgárokat. Legalábbis erre gondolhatott a Budavári Önkormányzat, amikor három éve kitiltotta a goromba madarakat az I. kerületből. Azóta felkutatják és költési időszak után végleg eltávolítják az összes fészket a városrészből és madárriasztó műsólymokat telepítenek a helyükre.
De vajon miért költöztek városokba ezek a szabad vidéki területeken, facsoportokon, erdősávokban fészkelő, alapvetően óvatos, félméteres testhosszúságú, egyméteres szárnyfesztávú, rekedten károgó madarak?
Az elsődleges ok, hogy miközben a mezőgazdaság eltüntette (beszántotta) fás-bokros fészkelőhelyeik, és gyepes táplálkozóterületeik nagy részét, a vadászok pedig több kampány, szinte „varjúháború” keretében folyamatosan irtották és a szarka, dolmányos varjú esetében üldözik ma is, ezért menekültek a településekre, ahol nem lehet szabadon gyilkolni őket. És mivel okos állatok, azonnal meglátták a ragyogó lehetőséget az élelmiszer-maradékoktól roskadozó városokban, ami további hatalmas vonzerő számukra, beleértve az évente a tojásokból kikelő új generációk fiataljait is – magyarázza az ornitológus.
Ráadásul felértek a csúcsra is, mivel lakott területen nincs természetes ellenségük, ezért urbánus csúcsragadozók,
hiába nyüzsögnek körülöttük az emberek, azok nem vadász(hat)nak rájuk a házak között, ezért gondtalanul élhetnek és sokasodhatnak.
Az irtóhadjárat szomorú eredményének szemléletes példáját adják a dolmányosokkal rokon vetési varjak, akiket kis híján a teljes eltűnésig üldöztek a vadászok. A 2000-es évek elejére negyedmilliós fészkelőállományuk 93 százalékát (!) kilőtték (a télen látható „fekete seregek” az orosz és fehérorosz térségből érkező vonulók) vagy megmérgezték,
ezért a fajt védetté kellett nyilvánítani.
Mára 30-33 ezer párra erősödött meggyérült állományuk, de még mindig él róluk a tévhit az agrárszektorban, hogy kártékonyak, pedig ha nem számolnák fel a természetes táplálkozóterületeiket, a hazánk természetmegőrzési stratégiájában is elsődleges helyen szereplő gyepeket, akkor leginkább a földben élő férgekkel, rovarokkal táplálkoznak, amivel rendkívül jelentős mezőgazdasági hasznot hajtanak.
Szokás szerint az emberi kapzsiság, a mértéktelen pusztítás hozta tehát a fejünkre a bajt a településekre üldözve a szuperintelligens varjúféléket, és ennek a felelőtlenségnek a levét issza most – a madarak mellett – a dologban teljesen ártatlan lakosság – hangsúlyozza Orbán Zoltán. És a jelenlétük még így is a hasznunkra válik:
Ha nem tanulunk meg együtt élni velük, ha azt mondjuk, hogy nincs helyük az agrártájban, de tűnjenek el a településekről is, akkor mi marad, a teljes kiirtás? Vajon mindezen okok és következmények ismeretében ezt akarják majd az emberek, különösen a városlakók csak azért, mert néhány, a fiókáját védő madár esetleg megijeszt egyeseket? Az MM éppen erről beszél évek óta – ahogyan Orbán Zoltán fogalmaz – széles karmozdulatokkal, vagy táskával, esernyővel odacsapva, rájuk kiabálva könnyen elhessegethetjük a nálunk sokkal-sokkal kisebb és gyengébb állatokat.
Azt is tudnunk kell, hogy az esetek – úgy tűnik – mind nagyobb százalékáért
egy eszement hobbi, a varjúfiókák felelőtlen és közveszélyt okozó otthoni felnevelésével,
majd elengedésével egy sajátos szubkultúra a felelős (még közösségi csoportjuk is van), mert az emberrel felnövő, majd szabadon engedett dolmányosok valóban agresszívak lehetnek. Megszokták ugyanis az őket felnevelő ember mellett, hogyha erőszakosan nyomulnak és rikácsolnak, akkor enni kapnak. Megtanulták, hogyan érvényesülhetnek velünk szemben, és ki is aknázzák a jól bevált, perlekedő-kötekedő módszereiket a parkokban, utcákon és tereken.
Habár nem tudhatjuk, de még az is lehet, hogy ijesztgetés közben még jól is szórakoznak.
A honfoglaló dolmányosoknak nem céljuk, hogy sérülést okozzanak, csupán távozásra akarnak minket (is) bírni. Sokunk nevet csak verdeső-kerregő tüsténkedéseiken, de baj legfeljebb csak abból származhat, ha valaki komolyan veszi őket, pánikszerűen menekülni kezd, és mondjuk, hirtelen lelép a forgalmas úttestre, vagy elesik a biciklivel, vagy bárhol.
Ha konklúziót kellene vonni, akkor azt lehetne mondani, hogy a dolmányosoknak támadásaikkal együtt is több előnyük van, mint hátrányuk. Nem kell szeretni őket. Valljuk be:
szépen kidolgozottak ugyan, ám dermesztő, nem igazán bizalomgerjesztő madarak.
De azért gondoljunk arra is, hogy a népdalok ékesen trillázó, szoprán-énekes-romantikus fekete rigói is csak az 1900-as években költöztek be Budapestre. De akár tizenéves gyerekek számára nagyon is félelmetes lehet, amint egy dühösen kiáltozó fekete rigó megtámadja őket. Márpedig a kertben szaladgáló betolakodókat ilyenkor minden további nélkül megtámadják. Ők is. Csak hát, milyen szépen dalolnak.
(Borítókép: Kovács Attila / MTI)