A Royal Society Open Science folyóiratban megjelent tanulmány szerint ha a Hold jövendő telepesei naponta végeznének sprintelő futást, ellensúlyozhatnák a Hold alacsony gravitációs környezetét, ami különböző egészségügyi problémákat okozhat. Ez a vizsgálat már ráfordulás a NASA 2026–os Hold-küldetésére, aminek célja, hogy állandó bázisokat hozzanak létre a Mars-expedíciók támogatására.

Az Apollo-program vége, 1972 óta nem jártak emberek a Holdon, de két év múlva a NASA Artemis projektje megint megkísérli egy férfi és egy nő Holdra szállítását. A holdi telepesség romantikusnak tűnhet, de nem könnyű kenyér, hiszen elég élelem, víz, oxigén kell a túléléshez. Ezekben egyelőre szűkölködik a Hold. Ráadásul az ott lévő űrhajósoknak és kalandoroknak egészségesnek, erősnek is kell lenniük, és alkalmazkodniuk kell a földitől idegen körülményekhez. A Holdon lévő gravitáció csak egyhatoda a Föld gravitációjának, és mivel

A különböző égitesteken eltérő gravitációt egyébként néhány éve látványos videóban szemléltette James O'Donoghue űrkutató, amiben az látható, hogy egy 1 kilométeres magasságból ledobott kosárlabda mennyi idő alatt éri el az adott bolygó felszínét.

A Nemzetközi Űrállomáson (ISS) az űrhajósok zéró gravitációjú futópadon edzenek, miközben egy hevederhez vannak rögzítve, de még ez sem közelíti meg a földi futást, melynél le kell győzni a gravitációt. A halálfal függőleges építmény, amiben a bátrak (például a végzettel dacoló indiaiak és a francia fenegyerek Guy Martin) motoroznak, dacolva a tömegvonzással. De ha ebben futni próbálnánk, biztos, hogy nem sikerülne, nem tudnánk annyira gyorsan mozogni, hogy megküzdjünk a gravitációval és a falon maradjunk. A Holdon azonban sokkal gyengébb a vonzás, ezért merült fel, hogy talán ott sikerülne.

Hogy megy a Holdra?

A tudósok egy vidámparkból béreltek halálfalat, a közelében felállítottak egy teleszkópos darut, ami az önként vállalkozók súlyát tartja meg. Így a súlyuk 83 százalékkal kevesebb volt, ilyenek lennének a Holdon. Az önkéntesek a 30 méter kór kerületű halálfalat körülbelül 20 km/órás sebességgel futották körbe, és a kis gravitációs erő miatt fenn is tudtak rajta maradni. A halálfalon futás bizony nagy segítség lehet a csont sűrűségének és az izom tömegének megőrzésében, és az is kiderült, elég naponta kétszer, néhány percig végezni a jó kondíció fenntartásához.

Ez mind örvendetes, de hogy kerül egy ilyen nagy építmény, mint a halálfal, a Holdra? Egy ekkora henger mozgatása az űrben nem lenne egyszerű, ahogy a helyszínen történő felépítése sem. De ha a telepesek otthonai eleve ilyen henger formájúak lennének, akkor az űrhajósoknak csak szaladgálniuk kellene a házak falai között. Naponta néha körbefutnák a házukat és máris fittek maradnának. Ez jól hangzik és nem is nézne ki rosszul, de mégsem mindenki lelkes a holdi halálfalakat illetően.

Vannak olyan kutatók, akik inkább kevésbé helyigényes módszerekre esküsznek, például a feltekerhető és felfújható mandzsettákra, amelyek a végtagokat összenyomva korlátozzák a véráramlást edzés közben. Az ehhez hasonló mandzsetták szolgáltak egyébként régen a vizelet összegyűjtésére, 3 méretben álltak rendelkezésre, de a szóbeszéd szerint a NASA-nak meg kellett változtatnia a méretek nevét, mert az űrhajósok nem szívesen választották a Smallt, a kis méretet.

Korábbi földi vizsgálatokban kimutatták, hogy ha a véráramlás korlátozott, akkor az izomra, a csontra és a szívre olyan jól hat a közepes intenzitású és rövidebb edzés, mintha nagy intenzitású és hosszabb edzést végeznénk. Vagyis a véráram korlátozása ezekkel a mandzsettákkal pozitívan hathat az űrhajósok egészségére. Ha csak rövidebb és könnyedebb gyakorlatokat is végeznek, az is igen hatásos lehet, vagyis nem lenne szükség a nehézkesen felállítható, szállítható halálfalra.