A félelem az egyik legalapvetőbb ösztönünk, ami segít gyorsabban reagálni a veszélyekre, nem csoda tehát, hogy evolúciósan mindig is fontos volt, az egyik domináns érzelmünk. De mi van akkor, ha valaki nem érez félelmet, hiába támadnak rá az utcán, vágnak hozzá kígyót, vagy nézetnek vele kemény horrort? És milyenek a horrorrajongók a való életben? Bátrak, de igazán.
Mitől félhetünk ma? Az érzelmi megrázkódtatásokon túl (elhagynak, meghal a szerettünk) nem sok igazán félelmetes dologgal találkozunk. Persze sikoltozhatunk egy nagyobb pók látványától vagy egy horrorfilmen, de konkrét, komoly veszélyek általában nem leselkednek ránk. Jellemzőbb ma a szorongás és az általános bizonytalanság, a levegőben van, hogy elkapunk egy betegséget vagy összeomlik a környezetünk (klímaszorongás).
A félelmet az elménkben tapasztaljuk, de felbukkanása fizikai reakciót vált ki a testünkből, az idegrendszer készenlétbe kapcsol, stresszhormonok szabadulnak fel, a kortizol és az adrenalin, nő a vérnyomás, szaporábbá válik a légzés, a vér a karok és lábak felé áramlik. Így jobb lesz a végtagok működése is, gyorsabb futás, nagyobb ütések jöhetnek a félelem hatására. Hiszen el kell dönteni, hogy ijedtségünkben harcolunk vagy menekülünk.
Ugyanakkor agyunk józan ítélőképességéért felelős területe szinte eltűnik, ezért kezdünk sikoltozni akár egy béka vagy árnyék láttán, nincs már velünk a racionalitás.
Egy új kutatás feltárta, hogy hasznos, ha olykor-olykor megnézünk egy horrorfilmet, mert ez arra treníroz minket, hogy könnyebben megbirkózzunk a félelemmel és a szorongással. Például a horrorrajongók könnyebben vették a koronavírus-járvány stresszes karanténját, mint a többiek. A filmek ráadásul javítják a hangulatot – főleg, ha véget érnek, hiszen az micsoda megkönnyebbülés!
A félelem alapvető túlélési funkció, biztonságban tart, de mi van akkor, ha valaki nem képes félni, akármilyen horrort is nézetnek vele? Ezt a fogyatékosságot figyelték meg az SM kódnevű, 1965-ben született fehér, 3 gyerekes amerikai nőnél, aki Urbach–Wieth-kórban szenved. Még gyerekkorában megsérült agya mindkét féltekéjén az amigdala, az érzelmi reakciók feldolgozásáért felelős, mandula alakú agyterület. Elég ritka kór, 400 emberről ismert egész bolygónkon. Dughatnak az orra alá csótányt, mérges kígyót vagy bármit, nem menekül el. Egyszer rátámadtak egy parkban, el akarták vágni a torkát, de még ő fenyegette meg a támadót, hogy visszajön, és bosszút áll rajta.
Ralph Adolphs, Antonio Damasio és Daniel Tranel az Iowai Egyetemen vizsgálták SM-et, és megállapították, hogy értelmi képességei normálisak, megérti, mi halálos rá nézve, és mi nem, csak nincs meg benne a gyors, tudat alatti, zsigeri reakció, amit az egészséges ember érez, ha veszély leselkedik rá.
Jó a memóriája, ahogy a nyelvi és érzékelési készsége is. De nemcsak hogy ő nem fél, nehezen ismeri fel a félelmet más embereken is. Egyszer sikerült csak megijednie valamitől, amikor szén-dioxid-belélegzés által előidézett fulladást szimuláltak nála, ez hatott. Akkor úgy írta le, elvesztette az önuralmát, és bizonytalanságot érzett.
Egy kísérlet részeként elvitték a Waverly Hills Szanatóriumba, Kentuckyba, amit sokan a világ leghátborzongatóbb helyének tartanak. Az intézmény 1910-ben nyitotta meg kapuit, hogy fogadja és gyógyítsa a tuberkulózisjárvány betegeit. De kegyetlen kísérleteket végeztek inkább itt, mint igazi gyógyítást, volt, hogy a betegeket kiültették a hóba, tüdejükbe egy felfújt lufit helyeztek, kivágták néhány bordájukat. Csak próbálkoztak, de a páciensek meghaltak – és a legenda szerint visszajártak kísérteni, ahogy a sokszor az öngyilkosságot választó személyzet is.
Persze a mai halloweeni biznisz komolyan profitál belőle, a jeles napon feldíszítik, és csak az igazán erős idegzetűeknek ajánlott a borzongató épület meglátogatása. SM-et azonban halloweenkor is hiába vitték el ide, amikor mindenki hanyatt-homlok menekült a rémes figuráknak beöltözött színészek elől, ő nyugodtan sétált, sőt ő ijesztett rá az egyik rémalakra. Az élmény során izgatott és lelkes volt, de sosem félt.
Elizabeth Phelps, aki a New York-i Egyetemen érzelmekkel foglalkozik, szkeptikus SM esetét illetően, mert mint mondja, ő is dolgozott olyan betegekkel, akiknek amigdalái súlyosan megsérültek, de éreztek félelmet. SM az egyetlen és ismert, félelem nélkül élő beteg, Phelps azt mondja, talán az a különbség az ő betegi és a nő között, hogy nem mindegy, a fejlődés során mikor fordult elő az amigdala elváltozása.
SM agyának más részei is sérültek, és ezek súlyosbíthatták az amigdalájában okozott károsodást, így kialakult a félelemmel szembeni egyedülálló immunitás.
Még SM esete sem jelenti azt, hogy az amigdala az agy félelemközpontja, inkább ahhoz van köze, hogy mi történik, amikor látunk például egy félelmetes dolgot, és ekkor hogy cselekszünk. Úgy tűnik, megfelelő amigdalaműködés nélkül a félelem evolúciós értéke elvész. De ha a fordított eseteket vizsgáljuk, például a poszttraumás stressz-zavarban szenvedőket, azt találjuk, hogy a két érintett agyi régiójuk, a hippokampusz és a prefrontális kéreg egy része kisebb kapacitással működik, miközben az amigdalában és a dorsalis elülső cingulumban, a megismerésben és a motoros irányításban részt vevő régióknál a folyamatok felgyorsulnak. Ez magyarázhatja, hogy a trauma által kiváltott félelmek miért olyan súlyosak.