Egy több mint 40 éves, összefüggő genetikai, pszichológiai és biológiai kutatás szerint nem rendelkezünk szabad akarattal, mert ez a három határozza meg döntéseinket. Ha viszont ez igaz, erkölcsi elveink és jogrendszerünk is alapjaiban kérdőjeleződik meg.
Mindannyian abban a tudatban élünk, hogy irányítjuk tetteink, legalább bizonyos mértékben, mert persze sok mindenről tudjuk, hogy hatáskörünkön kívül esik - környezetünk, elérhető javaink, tárgyaink, az időjárás, idegen lények fel(nem)bukkanása. De a legtöbb dologról mégis úgy gondoljuk, szabad akaratunkból tesszük. Ez az idea identitásunk alakítója és meghatározza a világban való eligazodásunkat is.
De rossz, vagy bizonyos szempontból jó hírünk van, döntéseinkben domináns szerepet játszanak a tudatunkon kívüli tényezők is. Rossz, hiszen így úgy érezhetjük, nem is mi uraljuk életünk, jó viszont, mert így egy csomó felelősség legördül a vállunkról. Már ha ez igaz.
A Stanford Egyetem neurobiológusa, Robert Sapolsky több mint 40 éve vizsgálja az emberek és a főemlősök viselkedését, neurológiai folyamatait Afrikától amerikai laboratóriumokig. Főleg az foglalkoztatta, a genetika, a környezet és a neurobiológia közötti kölcsönhatások hogyan hatnak az élet kontrolljára. Arra jutott, a szabad akarat csak illúzió. Nem tudjuk jobban irányítani a viselkedésünket, mint a szívdobogásunk.
A kijelentés nagy port vert fel, mert bár sokan állították már ezt, ha bebizonyosodik, az alapjaiban változtatja meg erkölcsi elveink, jogrendszerünk, társadalmunk. Ráadásul korunk szlogenjei is azt zengik, ha döntünk, cselekszünk, meghatározhatjuk, mi történik velünk, erről szól millió reklám, film, könyv is. Pedig talán ennél sokkal többről van szó.
Sapolsky a több különböző tudományterület analízise alapján arra jutott, bármit is teszünk, legyen az triviális, vagy komplex tett, nem személyes befolyás alatt áll. Viszont összetett neurológiai folyamatok és környezeti tényezők tudattalanul alakítják döntéseinket, és így mi csak szemlélői vagyunk saját életünknek. Sapolsky szerint a világ „tökéletlen” és attól még inkább az, hogy ítélkezünk vagy jutalmazunk embereket, noha nincs is ráhatásuk tetteikre.
Vagyis nem is létezik erkölcsi felelősség?
Sapolsky gondolata tulajdonképpen nem új, hiszen időről-időre felmerül, például a törvényt megszegőkkel kapcsolatban, hogy nem ők, hanem körülményeik, vagy felmenőik tehetnek a vétkekről. Ha valami kódolva van genetikánkban, mit tehetünk ellene? Ha valamire pszichésen hajlamosak vagyunk, felvehetjük-e a harcot vele? De ugyanígy, ha valamire évekig szocializáltak minket, kiiktatható-e életünkből, megváltoztatható-e az az attitűd?
Sapolsky a hosszú, evolúciótörténeti kutatások alapján állítja, kudarcaink és sikereink esetén személyes felelősségről szinte nem is beszélhetünk. Például ha valami trauma ér valakit, ez megváltoztathatja az agy fejlődését, ezt felismerve máshogy, empatikusabban viszonyulhatunk hozzá. És ha tudatosítjuk, milyen csekély felelősségünk a tetteinkben, együttérzőbbek leszünk egymással.
De ha valóban nincs szabad akarat, felborul az egész jogi és erkölcsi rendszerünk. Ha nem vagyunk felelősek tetteinkért, számonkérhetők, felelősségre vonhatók sem vagyunk. Gregg Caruso filozófus szintén egyetért Sapolskyval, és hozzá teszi, ha felismerjük, hogy nem tudjuk irányítani tetteinket, akkor viszont igazságosabb lehet jogrendünk is. Szerinte erkölcsileg nem vonható felelősségre senki, mert annyira nincs ráhatása személyiségére és tetteire.
Sem dicséretet, sem büntetést nem érdemlünk.
Úgyhogy végül is mind a ketten azt szorgalmazzák, hogy az egyén kis felelőssége miatt az egész igazságszolgáltatási rendszert meg kellene változtatni. De sokan persze nem értenek egyet a felvetéssel.
Peter U. Tse, a Dartmouth College agykutatója szerint az agyunk válogathat a válaszreakciók palettáján, így igenis érvényesülhet a szabad akarat, még jelentős külső hatások ellenére is. Az emberek hozhatnak olyan döntéseket, amik nem környezetük vagy a biológia által determináltak. Mások arra hívták fel a figyelmet, hogy ha tényleg elvetjük a szabad akaratot, akkor az egyén felelőssége is gyengül, viszont ha emiatt az elszámoltatás is elmarad, közeledünk a társadalmi anarchia felé.
Saul Smilansky, a Haifai Egyetem filozófia professzora azt hangsúlyozza, hogy meg kell találni az egyensúlyt a külső hatások, az autonómia és a személyes felelősség között. Szerinte a kiegyensúlyozott társadalom és az erkölcs miatt nagyon fontos, hogy érezzük, mi hozzuk meg a döntéseket, amikért felelősséget vállalunk.
Bernáth László a HUN-REN Filozófiai Intézet tudományos munkatársa, a morális felelősség és a szabad akarat kutatója tavaly egy egész könyvet szentelt a témának Létezik-e szabad akarat címmel?. Ebben azt fejtegeti, hogy az akaratunk irányát sokszor igenis mi határozzuk meg annak ellenére, hogy a körülményeink vagy a genetikai felépítésünknek is van szerepe döntéseink alakulásában. Szerinte azokban az esetekben van szabad akaratunk, amikor több más és más szempontból jónak látszó alternatíva közül választunk és a cselekvő kontrollálja, hogy az akarat melyik megvalósítására irányul végül. A döntés nem állandó jelleggel determinált a genetika vagy egyéb tényezők által, mert van az énnek autonóm oksági ereje. Ennek valóságosságára egyrészt az alternatív értékek közötti döntéseink egyes szám első személyű, belső tapasztalata utal, valamint a kanti morális érv is: a morális felszólítások („nem szabad lopni!”) egy szabad, morális felelősségű lényt céloznak meg.
Sapolsky gondolatokról az a véleménye
Az egész könyv a szokásos hibát követi el: abból, hogy egyes kísérletek meggyőző bizonyítékot szolgáltatnak amellett, hogy bizonyos faktorok olykor befolyásolják döntéseinket, arra következtet, hogy ezek a faktorok mindig meghatározzák döntéseinket.
Mint mondja, ez egy hézag a bizonyítékok és a végkövetkeztetés között, amely hézagot, ha jobban megnézzük, jobb esetben filozófiai előfeltevések (szcientizmus), rosszabb esetben retorikai elemek töltenek ki.