Takács-Sánta András nemcsak beszél és ír, konkrét ökokezdeményezések résztvevője is lakóhelyén, Csákváron. Életében sok mindent máshogy csinál, mint a legtöbben, például nem használ okostelefont. Csodálkozhatunk, de igaza van, amikor azt mondja:

az okostelefon túlságosan felpörgetné az életemet, túl sok impulzus jönne vele. Megakadályozná az elmélyülést, szétszórná a figyelmemet.

Szíve csücske a humánökológia, aminek fókuszában az ökológiai válság áll: a globális éghajlatváltozás, a fajok kihalása, a városi szmog, a szintetikus anyagok egészségkárosító hatásai és a többi környezeti probléma. Vagyis az, hogy miként alakítjuk át bolygónkat, ez hogyan hat vissza ránk, és mit tehetünk az ökológiai katasztrófa megelőzése érdekében.

Takács-Sánta biológusként végzett, onnan fordult a társadalomtudományok felé. Az ELTE TÁTK-n működő humánökológiai mesterszakon tanít, jelenleg félállásban, de már 14 éve tart mindenki számára nyitott humánökológia tanfolyamot is a 11. kerületi Humusz Házban. A tíz hónapos képzés nagyjából 40 százaléka szól a problémák feltárásáról, 60 százaléka pedig a megoldásokról. Ahogy mondja: „a legfontosabb feladatomnak az ökológiai gondolkodásmód terjesztését tartom”. De arra a kérdésre, hogy ebből következően optimista-e a jövőt illetően, nemmel válaszol. De nem is pesszimista.

Könyvében azt írja, világunk rendkívül bizonytalanná vált, a jövő megismerhetetlen, így értelmét veszti mind az optimizmus, mind a pesszimizmus. Ehelyett a cselekvő remény útját ajánlja figyelmünkbe: tegyük meg a világ jobbítása érdekében, ami tőlünk telik, utána pedig reménykedjünk, hogy mások is hasonlóan cselekednek:

A jövőt nem tudjuk megismerni, de alakítani mindnyájan képesek vagyunk. Képzeljünk el tehát kívánatos, de reális jövőképeket, és vizsgáljuk meg, hogyan válhatnának valóra, milyen lépéseket kellene tenni ezért.

Könyvének címe Világeleje – A jó élet keresése az ökológiai válság korában, de mi a helyzet a világvégével? Azzal nem kell foglalkoznunk?

Apokalipszis most?

Mint mondja, a világvége bibliai képe nagyon mélyen beleivódott kultúránkba, csakhogy a világvége a mostani kontextusban mást jelent. Nevezetesen azt, hogy a mi civilizációnknak, vagyis a piaci-fogyasztói civilizációnak lesz vége – várhatóan inkább előbb, mint később. Ám Takács-Sánta szerint erre nem szabad katasztrófaként tekinteni, ahogy azt sokan teszik. Hiszen ne higgyük, hogy most vagyunk az emberi történelem csúcsán, ahonnan már csak lefelé vezet az út. Nem a mi civilizációnk a lehetséges világok legjobbika.

Egyfelől csakugyan rengeteg mindent elértünk az elmúlt két-három évszázadban, sok megőrzendő vívmányunk született például az egészségügy, a tudomány vagy a művészet terén. Másfelől azonban civilizációnknak most már inkább a negatívumai látszanak: pszichés problémákkal küszködő emberek sokasága, igazságtalanul nagy társadalmi egyenlőtlenségek, na és az ökológiai válság.

Ennek a pazarló és megbetegítő civilizációnak véget kell vetni, újat kell építeni. A minőségi, emberhez méltó élet záloga aligha az, hogy rendre repülővel megyünk nyaralni, havonta új ruhákat veszünk, és válogatás nélkül esszük az egzotikus ételeket.

– mondta.

Takács-Sánta szerint öröm az ürömben, hogy civilizációnk válságát mi okozzuk, így meg tudjuk változtatni az utunkat. Legyünk tudatában annak, hogy minden válság egyszerre veszély és lehetőség, és most meg kell ragadnunk a lehetőséget, hogy létrehozzuk egy új világ elejét. Azt is hozzáfűzi, rengeteg mindent tettünk már a hatvanas, hetvenes évek óta, amikor is széles körben elkezdett tudatosulni az ökológiai válság. Ám sajnos nem eleget.

Civilizációnk kizöldítése elektromos autókkal, szélerőművekkel alig ér valamit. Mélyebbre kell ásni és megkérdőjelezni civilizációnk alapjait

– jelentette ki.

Az ökologikus élet lemondásnak tűnhet, de ez csak az érem egyik oldala. Kevesebb (pénzkereső) munka és mértékletesebb életmód mellett ugyanis több időnk marad például szeretteinkre, élőlénytársainkra vagy éppen a hobbinkra. Így pedig megláthatjuk az érem fényesebb oldalát. Ez az önkéntes egyszerűség vagy más néven minimalizmus – itthon is egyre többen lépnek erre az útra. Könyvében idézi Henry David Thoreau, 19. századi amerikai író szavait, amelyeket ma is mottónknak választhatnánk: „Egy ember annál gazdagabb, minél több dolgot tud nélkülözni.”

Ám az ökoéletmódba nem egyénileg, hanem társakkal együtt érdemes belevágni. Meg kell találnunk magunk körül mindazokat, akik nyitottak valami másra. Velük kell foglalkoznunk, nem azokkal, akik ellenállnak az újdonságoknak. Takács-Sánta 16 éve indította el fő kezdeményezését, a Kisközösségi Programot. Ennek célja, hogy minél több komplex életmód-alternatívára törekvő kisközösség alakuljon és működjön hatásosan szerte az országban, mindenféle méretű településen. Létezik is már jó pár ilyen itthon az ökofalvaktól Budapestig – ezeket tömöríti a Kisközösségi Program munkatársai által hat éve létrehozott hálózat, az Új Koma Háló.

Mint hangsúlyozza, az ilyesféle helyi közösségek lehetnek egy új, ökologikus civilizáció magjai. Saját közössége is van lakóhelyén, Csákváron, igaz, ez jórészt csak egyetlen ügyre összpontosít. Ez a Vértesi Kamra bevásárlóközösség. De ez csak egy a sok lehetőség közül. A Kisközösségi Program munkatársai Kiutak.hu portáljukon sok tucat konkrét cselekvési tippet adnak mindazoknak, akik helyi szinten, más emberekkel összefogva szeretnének tenni egy ökológiailag fenntartható társadalomért.

Legyen legalább egy nagy igened!

Ez Takács-Sánta szlogenje, vagyis legalább egy dolgot vállaljunk, amit megteszünk a bolygó gyógyításáért, de ezt türelemmel kell végezni:

Még véletlenül sem vágyunk ökodiktatúrára, épp ellenkezőleg: a demokrácia kiterjesztésére volna szükség, helyibb és részvételibb demokráciára. A változás lassú, de minden nagy kulturális fordulat időigényes, mélyen gyökerező értékrendet, meggyőződéseket és társadalmi intézményeket kell megváltoztatni.

Takács-Sánta szerint nem tudjuk, mennyi időnk van, de nem is ezzel kell foglalkoznunk, hanem azzal, hogy tegyük meg, ami tőlünk teli: „Manapság sokan csüggednek civilizációnk válsága miatt, és reménytelenségbe süppednek, őket szeretném a cselekvő remény útjára terelni, és mindenki mást is”.

Szerinte ma élni nemcsak nyomasztó, hanem izgalmas is. Egy olyan globális civilizációs válságra kell ugyanis kitalálnunk a megoldást, amely példátlan az emberiség történetében. Ugyanakkor ahogy a Világeleje kötetben fogalmaz:

Rendkívül büszkék lehetünk majd magunkra, amikor sok év múlva visszatekintünk, és azt mondhatjuk: igen, ezt megoldottuk.

(Borítókép: Szollár Zsófi / Index)