Nem is kell darázsfészekbe nyúlnunk most, augusztus végén, szemlátomást nyüzsögnek körülöttünk a darazsak, és sokasodnak a csípések. Már tavasszal tudni lehetett, hogy a szokásosnál is több darázsra lehet számítani a szezonban, azonban a tartós hőség miatt számuk a várakozásokat is felülmúlta. De mit tehetünk, ha ránk támadnak? Melyik a legjobb stratégia? És mi a teendő, ha már megcsíptek?
Már nyár elején figyelmeztettek a szakértők, hogy az enyhe tél miatt a szokásosnál sokkal több megtermékenyített királynő élte túl a hidegebb hónapokat, a meleg tavasz pedig előbbre hozta a darázsszezont. Így is történt, a tartós kánikula és az éppen érő gyümölcsök mámorító illata valóságos darázsinváziót indított el, amit csak tovább fokoz, hogy augusztus végén kezdődik a párzási időszakuk.
Nem árt ilyenkor az óvatosság, a legnagyobb, focilabda, de akár hordónyi méretű fészkekben akár több ezer darázs is lesben állhat.
Elég ha véletlenül belebotlunk egy földbe, vagy annak közelében fészkelő német darázs (Vespula germanica) kolóniába, és garantáltan egy bepöccent, bosszúszomjas raj vesz minket üldözőbe. Azt pedig mondani sem kell, mekkora oktalanság szándékosan piszkálgatni, bottal ütögetni, akárhogyan bolygatni a fákra, eresz alá, padlás szegletébe épített fészkeket, mert sem a számunkra „a darazsat” jelentő kecskedarazsak (Vespula vulgaris), sem a 2,5-4 centiméteres lódarazsak (Vespa crabro) nem fogják jámboran végigdöngicsélni barátságtalan közeledésünket.
Csak kevesen ússzák meg a méh- vagy darázscsípést (precízen fogalmazva: szúrást) életük során, és Magyarországon szinte biztos, hogy az említett három faj valamelyikének felhergelődött egyedei döfték bele fullánkjukat, és eresztettek mérget a betolakodó bőrébe. Közülük pedig a fél centiméter hosszú fullánkkal felfegyverzett lódarazsak a legingerlékenyebbek, és nagy adagot képesek belénk szúrni, ráadásul nehéz előlük elfutni, különösen nyílt terepen, mert célirányosan repülnek, méghozzá 30-40 kilométer/órás sebességgel.
Entomológusok (hatlábú ízeltlábúakkal foglalkozó kutatók) szerint azonban nem igazán kell tartani egy viráglátogató, vagy ételünkre pályázó magányos lódarázstól.
Félelmetes lehet ugyan, ahogy erős, mély hanggal körbedongja a kiválasztott célobjektumot, de azok általában nem mi vagyunk. Viszont könnyen magunkra vonhatjuk a figyelmüket, ha élénk színű ruhában, édes illatú parfümaurában, alaposan leizzadva, édes gyümölcsöt, például görögdinnyét falatozunk. De egy különféle ételektől, italoktól roskadozó asztal is magnetikus hatással van rájuk. Nem tudnak ellenállni a fénynek sem, ezért akkor se dőlhetünk hátra, ha besötétedik, mert a teraszon felkapcsolt világítás is erősen vonzza őket, ahogy az éjszakai kirándulók fejlámpái is.
A lódarazsak (mint a többi darázs) ugyanis éjszaka is aktívak.
Méghozzá azért, mert ragadozók és vadásznak is. Bár a méhekhez hasonlóan nekik is szükségük van édes szénhidrátra (cukorra), de a méhekkel ellentétben rovarokból, pókokból és más ízeltlábúakból nyerik a fehérjéket.
Gond akkor van, ha a fészkük közelébe megyünk, amit bármikor könnyen megtehetünk, hiszen naptól, esőtől védett, rejtett zugokba, faodúba vagy gipszkarton burkolatok mögé építik labda formájú és nagyságú papírváraikat. Különösen érzékenyek lesznek ilyenkor a mozgásra, hirtelen mozdulatokra, zajokra, olyannyira, hogy ha fél-egy méterre megközelítjük a kolóniát, akkor már elég nagy eséllyel támadni fognak. Jó esetben csak megijesztik a hívatlan látogatót az őrt álló nőstények, nekirepülnek például a fejének, de ha nem megy odébb, akkor támadásba lendülnek és megszúrják.
Úgy, mint nemrég egy magyar színészt, akire kertészkedés közben „kamikaze repülőgépként” támadt rá egy felbőszült lódarázs, és a szúrás(ok) miatt kórházba került. Kiderült, hogy pár méterre vágta a fát attól a hordótól, amelybe belefészkelték magukat a heveskedő rovarok.
Akkor támadnak tehát, ha fenyegetve érzik magukat vagy fészküket, ehhez pedig elég lehet az is, ha pechünkre a közelükbe tévedünk, mondjuk a természetben sétálgatva. Most, augusztus elején egy Veszprém vármegyei kilátónál kiránduló gyanútlan családot vettek körbe a lódarazsak, egy 40 év körüli nőt pedig több szúrás ért, aki szédülni kezdett, hányingere lett, és úgy érezte, mintha a torka is dagadni kezdett volna. Mentőhelikoptert kellett hozzá hívni.
Pár éve is történt hasonló eset, amikor minden egyes arra haladó túrázóra rátámadtak a Mátrában, egy sárga jelzésű turistaösvényen. Húsz embert szúrtak meg akkor a felbolydult darazsak.
Na de mi az üdvös taktika attak idején?
Legtöbben már gyerekkorunk óta hadilábon állunk a darazsakkal (illetve a méhekkel is), és ha akár egy is megjelenik körülöttünk, azonnal felugrunk, és kiabálva vad csapkodásba kezdünk.
Egy magányos darazsat talán el lehet így hessegetni (nagy nehezen) a közelünkből, de ha többen vannak, akkor nem is tehetnénk ennél rosszabbat: a pánikszerű vagdalkozással csak felkeltjük a figyelmüket, és feltüzeljük harci kedvüket. Két iskola is létezik, mit kell tenni (hadonászás helyett) darázstámadáskor.
Az egyik a „dobj el mindent és fuss!” (nem szégyen) módszert javasolja,
abból kiindulva, hogy hiába is próbáljuk meg lecsapni vagy elűzni a harcittas hártyásszárnyúakat, úgysem fog sikerülni. Inkább rohanjunk, ahogy csak bírunk, de mivel gyorsabbak nálunk, egérutat nyerhetünk, ha eldobjuk az átizzadt ingünket, amire valószínűleg azonnal rárontanak. A menekülésre szavazók szerint az a legjobb eset, ha akad egy tó a közelben, amibe fejtetőig belemerülve véget vethetünk a támadásnak.
Biztosan hatásos, de nem hangzik túl életszerűnek ez a stratégia, már csak azért sem, mert darázsfészkek közelében nem sok helyen találni tavat. De ha mégis, a vízbe ugorva is várhatnak ránk újabb meglepetések. Taktikai megfontolásokból ingüket, blúzukat sem dobnák le túl sokan a rohanás közben, nehogy meztelen felsőtesttel tegyék magukat még védtelenebbé.
A fejvesztve meneküléssel szemben a másik módszer azt javasolja, hogy
ha nincs közvetlen közelünkben biztos menedék, célszerűbb (kézzel eltakart arccal és nyakkal) mozdulatlanná válni
(bármennyire nehéz is), mint futásnak eredni, hiszen úgyis utolérnek. Néhány szúrást persze valószínűleg el kell szenvedni, de megnyugtathat a tudat, hogy egy megdermedt ellenség iránti ingerült érdeklődésük többnyire hamar alábbhagy.
Hát ez a stratégia sem tűnik egy mestertervnek, ugyanis csak kevesen képesek csípéseket is eltűrve, állhatatos buddhaként kivárni, hogy a támadó darázshad egyszer csak rájuk unjon. Körülbelül olyan (fotelban született) tanács ez is, mint az, hogy próbáljunk higgadtnak maradni egy tömegpánik kellős közepén, egymást taposó, menekülő emberek között.
Tapasztalatok szerint a legjobb, amit tehetünk, ha (hadonászást mellőzve) lassan távolodunk, elsétálunk, odébbállunk.
Kimért, egyenletes mozdulatokkal, de tempósan. Közben gondoljunk arra, hogy idén már nem sokáig donganak körülöttünk a darazsak. Amint hűvösebbre fordul az idő, lelassulnak, a hímek és a dolgozók elhullanak, a szingli királylányok pedig alkalmas helyet keresnek, hogy átvészeljék a telet. Ha a következő év is hasonlóan meleg lesz, újra sokasodnak, és tömegesen szétrajzanak, szorgalmasan porozzák majd a virágokat, minket pedig megint riogatni fognak.
A darázscsípés az egyik legfájdalmasabb a rovarcsípések közül, és valamivel fájdalmasabb, mint a méhcsípés. Helyét azonnal pirosló duzzanat mutatja, ami napokig feszül és égető érzéssel fáj.
Akármennyire is riasztó, de egyetlen csípés is halálos lehet a darázsméregre allergiásoknál (becslések szerint az emberek 3-5 százaléka, a gyerekek 1 százaléka ilyen). Ha perceken belül jelentkező légzési nehézséget, szédülést, ájulásközeli állapotot észlelünk, haladéktalanul hívjunk mentőt. Minden perc számíthat, a nyelv- és torokduzzadással (is) járó anafilaxiás sokk ugyanis eszméletvesztést és fulladást okozhat.
Végzetes lehet a szúrás akkor is, ha a darázs a szájüregbe vagy a garatba kerül. Ne igyunk ezért dobozból cukros üdítőket, sört, mert észrevétlenül belemászhatott egy darázs, amit egyenesen a szánkba kortyolunk. A keletkező szövetduzzanat – allergiás reakció nélkül is – elzárhatja a légutakat, és fulladást okozhat.
Az is életveszélyes lehet, ha egymás után több darázs is mérget juttat a szervezetbe. Vagy ugyanaz a támadó többször is. A méhekkel ellentétben a darazsak bármennyiszer képesek megszúrni, fullánkjuk nem szakad bele a bőrünkbe, ezért támadáskor nem pusztulnak el, mint a méhek.
Mivel mérgük lúgos, ezért sokan esküsznek az ecetes, citromos borogatásra, ami használhat ugyan valamennyit, ha azonnal a bőrre kerül. (Ezzel szemben a méhcsípés enyhén savas, ezért a szódabikarbóna lehet jó rá.) A méreg azonban hamar szétáramlik a testben, ezért nem sokat érnek ezek a házi praktikák, érdemesebb inkább hideg borogatással hűteni a duzzanatot.
Népszerű ellenszernek tartják a kalciumot is, de allergológusok szerint még a nagy dózisú, ampullás kiszerelésű sem segít (a kalcium pezsgőtabletta pláne nem), mert mire felszívódik, a darázsméreg már rég kifejtette hatását.
Az antihisztamin tartalmú, gyulladáscsökkentő kenőcsök, olajok, például a levendulaolaj azonban csökkentik a fájdalmat, és enyhítik a tüneteket. De mind közül a leghatásosabb az adrenalin (injekció). Ezt kapják vészhelyzetben a darázsméregre allergiások is.
(Borítókép: Tim Graham / Getty Images)