Csütörtökön 17 óra 41 perckor felkel az év negyedik, egyben legnagyobb szuperholdja, és attól szuper, mert telihold, és a lehető legközelebb, csak 357 ezer kilométerre van a Földtől, ezért 15 százalékkal fényesebb és körülbelül 7 százalékkal nagyobb, mint egy átlagos telihold. Lehengerlő látvány, de hogy a horizonthoz közel szokatlanul nagynak látjuk, az csak egy pszichés eredetű érzéki csalódás.
Hatalmas narancs korongként kelnek fel és kezdenek tündökölni a horizonton a szupernek nevezett teliholdak, megbabonázva sokakat, majd lassan felkúsznak az égre, és ha nincsenek felhők, egyre fehéredő, ezüstös fénnyel világítanak meg mindent.
Föld körüli pályáján a Hold földtávolban (apogeum) körülbelül 405 ezer kilométeres, míg teljes földközelben (perigeum), mint most, 356 ezer kilométeres távolságban van tőlünk, emiatt a látszólagos mérete körülbelül 14 százalékkal nagyobb, mint földtávolban. Ezért látjuk szokatlanul nagynak a narancsos szuperholdtányért a horizont közelében.
Szabad szemmel ugyanis nem vesszük észre, nem érzékeljük, hogy 14 százalékkal nagyobb a Hold, mint korábban, földtávolban. Mégis hatalmasnak látszik a horizontról felkelő szuperholdkorong.
De az egész csupán egy érzéki csalódás, optikai illúzió. Nem a földközelség miatt, hanem
még a magas égbolton fehéren tündöklő önmagánál is nagyobbnak látjuk a felfelé tartó narancs holdat.
Erről könnyen meg is győződhetünk, ha ugyanabból a kameraállásból lefotózzuk holdfelkeltekor és később is. De még egyszerűbb, ha fogunk egy papírlapot és pont annyira tekerjük össze hengerré, hogy a holdkorong kitöltse a látómezőt.
Lehet, hogy nem fogunk hinni a szemünknek,
de az óriásinak észlelt, felkelő narancs korong ugyanakkora nyílást tölt ki, mint a magasban már fehéren fénylő, kisebbnek tetsző Hold.
Ennek a talányos jelenségnek a neve holdillúzió, és arra, hogy miért látjuk nagyobbnak a Holdat különböző helyzeteiben – mikor a mérete nyilván mindig ugyanakkora az égen egy adott napon – máig nincs egyértelmű tudományos magyarázat.
Már Arisztotelészt is foglalkoztatta a különös jelenség. Szerinte horizontközelben a sűrűbb levegő párája nagyítja fel a hold- és napkorongot, és azzal érvelt, hogy a vízbe mártott testek is nagyobbnak tűnnek. Elsőre logikusan hangzik, de nem állja meg a helyét, mert az előbb említett fotózással vagy papírhengerrel könnyen meggyőződhetünk róla, hogy égi kísérőnk látszólagos átmérője a horizonton és a fejünk felett egyforma.
A holdillúzió okai ennél sokkal rejtélyesebbek, és az emberi érzékelés pszichés torzításában keresendők. Az egyik legismertebb magyarázat az emberi észlelésre jellemző Ponzo-illúzió, amikor ugyanazt a tárgyat nagyobbnak látjuk, ha távolabbinak gondoljuk, mint a hozzánk közelebbit. A közelebbi tereptárgyak (villanyoszlopok, fák, házak) méretét viszonylag pontosan meg tudjuk becsülni, a távoliakét viszont csak bizonytalanul. Ha egyszerre látszanak a Holddal, mint most a szuperholddal, akkor akaratlanul is összemérjük őket. Ám mivel a Holdat távolinak hisszük, ezért felnagyítjuk magunkban.
De van egy másik lehetséges megfejtés is. Tétova észlelésünkre, hogy mennyire könnyű minket megtéveszteni, jól példa az Ebbinghaus-illúzió, amely egyértelműen megmutatja, mennyire nem mindegy, miket látunk együtt, és
mennyire relatív tud lenni számunkra a vizuális valóság.
Kisebb tárgyakkal körülvéve, azokkal együtt nézve a belső kör például nagyobbnak látszik, mint ha nagyobb tárgyak környezetében néznénk. Észlelésünk erősen viszonylagos, és valószínű, hogy az Ebbinghaus-illúziónak is köze lehet ahhoz, hogy a közeli (ismert méretű, emberi léptékű) tereptárgyakkal együtt látott felkelő szuperholdtányért nagyobbnak érzékeljük.
Magyar kutatók számszerűsítették is a holdillúziót az ELTE Környezetoptika Laboratóriumában. Horváth Gábor biofizikus-professzor és csapata kiválasztott száz festményt és természetfotót (a középkortól a napjainkig), majd kiretusálták róluk a Holdat és a Napot. Megkértek különböző korú embereket, becsüljék meg és tegyék vissza az égitesteket abban a méretben, ahogy szerintük eredetileg megfestették (lefotózták) a képeken az alkotók. Az eredmények nem hagytak kétséget afelől, hogy markáns holdillúzióban élünk:
átlagosan majdnem háromszor nagyobbra becsülték a kísérlet résztvevői a képekről eltüntetett égitesteket,
mint amekkorát a művészek eredetileg festettek (fotóztak). Ezek szerint erősen belénk égett ez a torzító optikai képzet.
Zavarba ejtő délibáb. Bármennyire is kellemetlen, de jó ha tudjuk, hogy az agyunk átver minket:
A szuperhold kifejezést egy Richard Nolle nevű amerikai asztrológus találta ki 1979-ben a földközeli teliholdakra, és lehet, hogy már senki sem emlékezne a hangzatos elnevezésre, ha 2011 márciusában nem kapja fel apokaliptikus jóslatát a média. E szerint március 19-én éppen szuperhold lesz, amely világszerte katasztrófákat fog okozni. A világvége (akkor is) elmaradt, a szuperholdak viszont berobbantak a köztudatba, és azóta is velünk vannak.
Nincs semmiféle hatásuk, hacsak nem ruházzuk fel őket valamiféle mágikus erővel. Az biztos, hogy elbűvölő látványt nyújtanak, ha az időjárás is úgy akarja. És minden alkalommal arra figyelmeztetnek, hogy illúziók között élünk, és ne higgyünk mindig a szemünknek.