Most valami tényleg egyedülálló információt fogunk feltárni, ami segíti az egészségünket, hosszabb, stresszmentesebb és elmélyültebb életet biztosít. És nem sportról beszélünk! A megoldás a lábaiban van, és a szabad levegőben, de nem, nem a futás.
Egész filozófiai iskolákat építettek erre a tevékenységre, de persze ettől még mi, 21. századi rohanásban élők félresöpörhetnénk, csakhogy kiderült, hogy amiről beszélünk, ellensúlyozhatja az elhízásért felelős gének hatásait, csökkenti a csoki utáni vágyat, és még a rák ki (nem) alakulására is hathat.
Harvardi kutatók 32, elhízással összefüggésbe hozható gént vizsgáltak több mint 12 000 emberen, és kiderült, azoknál, akik naponta körülbelül egy órát intenzíven sétáltak, csökkent a gének elhízásra hajlamosítható hatása. De ez még semmi, az Exeteri Egyetem tanulmányai szerint egy negyedórás séta megfékezi a csoki és egyéb cukros ételek utáni vágyat. De még a mellrák kialakulásának kockázatát is, ugyanis az American Cancer Society vizsgálataiból kiderült, azoknál a nőknél, akik heti hét vagy több órát sétáltak, 14 százalékkal alacsonyabb volt a mellrák kialakulásának kockázata, mint azoknál, akik hetente maximum három órát bandukoltak.
Számos tanulmány kimutatta, hogy a gyaloglás csökkenti az ízületi gyulladással összefüggő fájdalmakat, és meg is előzheti a gyulladás kialakulását. Védi a térd- és csípőízületeket, rugalmasan tartja és erősíti őket. De az immunrendszert is megacélozza: elkerül minket a megfázás és az influenza, ha eleget sétálunk.
Egy több mint ezer férfi és nő bevonásával készült analízisből kiderült, hogy azok, akik legalább 20 percet sétáltak naponta minimum heti 5 napot, 43 százalékkal kevesebb betegségük volt, mint azoknak, akik hetente egyszer vagy még annál is kevesebbszer sportoltak. És ha mégis megbetegedtek, gyorsabban átvészelték a kórt, és enyhébb tünetekkel. Mégse tekintsük sportnak, bár sok embernél valóban a futás alternatívája lehet, ha nem tudnak szaladgálni térd-, boka- és hátproblémák miatt, vagy túl súlyosak a lihegéshez. A séta hosszabb ideig is végezhető, de mégsem azért ajánljuk, mert olyan szuper kidolgozott, gyönyörű testünk lesz tőle, inkább mert Frédéric Gros francia filozófus is erre esküszik.
A gyaloglás filozófiája című könyvét úgy kezdi, ha gyorsabban akarunk eljutni valahova, felejtsük is el a gyaloglást, akkor „gördüljünk, csússzunk, repüljünk”. Mert a gyaloglásban nem a teljesítmény számít, ezért sem sport, csak az ég fénye, a táj ragyogása. A gyaloglás elméleti háttere nála az, hogy a gyaloglással töltött napok hosszabbak, hosszabb ideig él, aki gyalogol,
mert hagyja, hogy minden óra és perc elmélyüljön.
Gros zseniális műve azért trükkös, mert semmi sem lehetne kevésbé aktuális ma, mint az időt lassító gyaloglás propagálása, és ezzel párhuzamosan iszonyatosan aktuális, hiszen a nyugati életmód embereinek, nekünk, nincs is semmire olyan nagy szükségünk, mint hogy lelassítsuk magunkat. Ezért járnak egyesek meditálni, jógázni, de van, hogy az is egy rohanásban telik. Az életmódunkat kell megváltoztatnunk, nem egy-egy órát kedden és csütörtökön.
A gyaloglás épp az életszemléletünket változtathatja meg. Hallgassunk csak Gros-ra! Sorra veszi a számára fontos nagy történelmi vándorokat, kezdi szegény Rimbaud-val, aki egész életében gyalogolt „megszállottan, dühvel”, országhatárokon át, sivatagokból sivatagokba, amíg 36 éves korában be nem dagadt a térde, és ez véget vetett hosszú menetelésének.
A gyaloglásból fakadó szabadság azt jelenti, hogy nem vagyunk senkik, mert a gyalogló test csak egy áramlattá válik az élet örök körforgásában.
Ezzel Gros a lényeget írja le, hogy a gyalogló kiszabadul a mindennapok szorításából, és a gyaloglás egy spirituális élménnyé nő csupán attól, hogy az ember elenged mindent. Teljesen spontán flow-állapottá válik, főleg, ha az ember nem cipel magával semmit és senkit, akihez alkalmazkodni kell – akkor képes egyesülni a környezetével.
A híres gyaloglók között tárgyalja Rousseau vándorlásait, aki a vadembert akarta megtalálni magában, Thoreau-t, akinek mondását – „aki agyonüti az időt, mindenképpen az örökkévalóságot károsítja” – a gyaloglásra alkalmazza, mert pont nem azért gyalogolunk, hogy agyonüssük az időt, hanem hogy befogadjuk, hogy egyenként, másodpercenként leszedjük a szirmait. A gyaloglás és az élet szoros kapcsolatáról az árulkodik, hogy a gyaloglás közbeni nettó semmit nem csinálással (már a lépkedésen kívül persze) visszatalálunk a létezés érzéséhez, ami utoljára talán önfeledt gyerekkorunkban volt meg, amikor még rá tudtunk csodálkozni a természet szépségére, a zizegő falevelekre, a nap csillogására a tócsán.
Gros felidézi, ki mindenki életében játszott nagy szerepet a gyaloglás, választhatunk magunknak kedvencet az ókori gondolkodók közül, követhetjük Platónt vagy a peripatetikusokat, akik Arisztotelész tanait sétálva vitatták meg, de ha nem akarunk ennyire visszanyúlni az időben, ott van a kitartó gyalogló Nietzsche – vagy Gandhi, aki politikai okokból gyalogolt békésen. Vagy Kierkegaard is, aki gondolkodik és fejben alkot, miközben lépdel, és leírja Ábrahám tragikus, néma gyaloglását, maga után vonszolva áldozati fiát, Izsákot. Nem azért megy, mert hisz, hanem azért
Hisz, mert gyalogol.
Miért gyalogoljunk mi? Gros ezt is megmondja, mert örömöt érzünk közben, sikert, főleg, ha magunk mögé nézünk, és ott a megtett út. És mert élni annyi, mint érezni önmagam, épp ez az, ami miatt egyszerre aktuális és nem aktuális a könyv. Mert jó ideje a fogyasztói társadalom foglyai vagyunk, és azt hisszük, attól lehetünk boldogok, ha bizonyos tárgyakat birtoklunk, pedig a létezés öröme maga a létezés. Ahogy lépdelünk El Camino zarándoklatán, és visszafordulunk, mekkora utat tettünk már meg; ahogy felmászunk a 465 méter magas Széchenyi-hegyre csöndben, és kitisztul nemcsak a tüdőnk, de gondolataink is. Tisztábban látunk, érzékelünk, frissebbek és elmélyültebbek leszünk. Ez a gyaloglás csodája.