Logisztikai szempontból a Föld lényegesen ideálisabb helyszín a halálra, akkor is, ha űrhajósokról van szó. Az űrben elhunyt testek elhelyezése, temetése, szállítása ugyanis igen bonyolult, ha nem akarjuk szennyezni a világűrt, de teljesítenénk az elhunyt utolsó kívánságát is, és nincs elég hely az űrhajóban.
Vajon mi történik azokkal az űrhajósokkal, akik az űrben egy küldetés során halnak meg? A kérdésre kész forgatókönyvei vannak a NASA-nak és Chris Hadfieldnek is, aki a Nemzetközi Űrállomás egykori parancsnoka. Ő árulta el, hogy a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatalnál (vagyis a NASA-nál) halálszimulációkat is futtatnak az űrhajósokkal, hogy ez se érje őket váratlanul, távol anyabolygójuktól.
Az űrben a halál természetesen máshogy zajlik, mint a Földön. Gravitáció hiányában a vér nem gyűlik össze az alsó végtagokban, de a hullamerevség itt is beáll, és a baktériumok is működnek, ha van oxigén a környezetben, ha pedig nincs, lassul, vagy végbe sem megy.
A földi bomlás lehetetlen az űr vákuuma, a túl alacsony nyomás, a nedvesség hiánya és a fagyos környezet miatt, így a biológiai folyamatok nem működnek.
Ha a Marson leli valaki halálát, a sivatagos miliő kiszárítaná a testét, és elporladna, a Holdon a -170-től 120 Celsius-fokig terjedő hőmérséklet-ingadozás széttörheti a testet, megfagyaszthatja, és fel is forralhatja. Itt a Föld atmoszférájának és magnetoszférájának védelme nélkül a sugárzás tovább tart.
Nappal a baktériumok megkezdik a test lebontását még az űrruhán belül, de ha elpárolog a test víztartalma, vagy beköszönt a holdéjszaka, ami 14 földi napig tart, a test lefagy, és a baktériumok sem működnek már ilyen körülmények között. Nem indul el a lebomlás, a szövetek érintetlenek maradnak, és megkezdődik a „holdmúmiává” válás.
Chris Hadfield azt mondja, ha legénységéből elhunyt volna valaki, a légzsilippel lehatárolt térbe vitte volna az űrruhájában. A szkafander, ami oxigénnel látja el az űrhajósokat, és a megfelelő nyomást is biztosítja (úgy, hogy alacsony nyomáson tiszta oxigént adagol), gyorsabb bomlást idézhet elő, mint a földi körülmények között. Ennek a gyors leépülésnek viszont szaga van, Hadfield ezért szavaz a légzsilipre:
jobb az űrruhában tartani az elhunyt munkatársakat, és hideg helyen.
A már 24 éve üzemelő Nemzetközi Űrállomás (ISS) a tervek szerint 2030-ban fejezi be működését, amikor is a Földre zuhan. Egyre több a gond vele, szivárgások és elöregedett szerkezeti egységek nehezítik a működését, és az orosz–ukrán háború miatt az oroszok már nem vesznek olyan aktívan részt az ISS-munkákban, mint az amerikaiak. Ha itt hunyt el egy űrhajós, az ISS hűvösebb részére vitték, majd az ISS Programiroda intézte a maradványok végleges elhelyezését. Ez lehetett hazaküldés a Földre vagy kibocsátás az űrbe. A legénység rendelkezhet, mi történjen a testével, ha bekövetkezik a legrosszabb, és ezt mindig figyelembe kell venni. Viszont ha hosszabb küldetésre mennek, a Marsra például, akkor máshogy kell eljárni. Ha a testet az űrbe bocsátják, akkor potenciálisan veszélyes űrszemét lesz az űrhajós, ami viszont nincs összhangban az ENSZ űrszemétmérséklési megállapodásával.
A NASA nagy gondot fordít arra, hogy ne szennyezze a Naprendszer környezetét, más égitesteket, ezért a legideálisabb megoldásnak azt tartja, hogy a testeket elhamvasztják, így elpusztul az összes földi mikroba – persze csak ha nem szállítják vissza a Földre. Ha a testet nem tudják elhamvasztani, van egy olyan robottalálmány is, ami összezsugorítja az elhunyt űrhajós testét. Ez azért is fontos, mert az űrhajónál figyelni kell a pluszsúlyra és a helyszűkére is, ami nem teszi lehetővé a holttestek elhelyezését.
A NASA robotfejlesztésének lényege, hogy a holttestet egy táskában az űrhajó külső oldalán lévő robotkarhoz rögzítik, ahol szilárdra fagy. A robotkar 15 percig rázza a testet, így összeaprítja. A zsákból egy szellőzőnyíláson keresztül hagyják elpárologni a vizet, így a test körülbelül 25 kilogrammra csökkenne, ezt kellene már csak visszajuttatni a Földre.