Franciaországban a második világháború alatt hozzávetőlegesen 50 000 ember halt meg különféle állami fenntartású intézmények falai között. Az éhezés, a tűzifa hiánya, a járványok válogatás nélkül szedték áldozataikat gyerekek, betegek, egészségesek és haldoklók közül is. A nagy kérdés, hogy mennyiben tehető felelőssé ezért a kollaboráns Vichy-kormány, vagy ez csak a véletlenek szomorú összjátéka.
A 20. század legtragikusabb művészsorsai között előkelő helyen áll Camille Claudelé. Nem elég, hogy nőként kellett elismertetnie magát és kivételes szobrászművészetét a 19. század végén, a 20. század elején, de el kellett fojtania szerelmét idősebb múzsája, August Rodin iránt, és meg kellett küzdenie mentális betegségével is. Ez utóbbi súlyosbodásához a másik két tényező is hozzájárulhatott.
Életét egy elmegyógyintézetben fejezte be, ahol 30 évet töltött, annak ellenére, hogy az orvosok többször is kérték családját, vigyék haza, mert nem közveszélyes, de anyja ezt visszautasította. Csak öccse, a költő-drámaíró Paul látogatta, az utolsó vizitre a nő halála előtt egy hónappal került sor, de ekkor már alig lehetett ráismerni a kiéheztetett, eszét vesztett nőre. Szomorú életéből több feldolgozás is készült, az egyik legszebb az 1988-as Camille Claudel című film, amiben Isabelle Adjani alakítja a szép arcú, karizmatikus szobrásznőt, bálványát, Rodint pedig Dépardieu játssza. Camille Claudel szomorú élete rávilágít a második világháború alatt működő francia elmegyógyintézetek tragédiájára is: mintegy 50 ezer beteg halt éhen falaik között.
1940 júniusában Franciaország kettészakadt. Míg a fejlettebb, iparosodottabb északi régiókat megszállta a Wehrmacht, a déli területek Pétain marsall vezetésével a Vichy központtal működő, névleg szuverén Francia Állam irányítása alá kerültek. Virult a sajtócenzúra, felfüggesztették a politikai pártok működését, betiltották a szakszervezeteket. A Vichy-kormány német nyomás nélkül is korlátozta a zsidó lakosság jogait, a közel 80 ezer elhurcolt zsidó 85 százalékát a kollaboráns hatóságok tartóztatták le. Az állami bevételek mintegy fele a Harmadik Birodalom kincstárába vándorolt, Franciaország éhezett, több százezer francia férfit és nőt pedig munkaszolgálatra deportáltak Németországba.
Az ország sanyarú helyzete nemcsak a lakosságot sújtotta, hanem az állami intézmények lakóit is, például a pszichiátriai betegeket.
A mai összesítések szerint legalább 45 000 ember halt meg elmegyógyintézetekben, bűnük nem volt, csak ott laktak, de az embertelen körülmények tömegesen pusztították őket. A Vichy-kormány magukra hagyta volna őket? Paul Claudel költőnek a montfavet-i pszichiátriai központ igazgatója 1943 augusztusában azt mondta, amikor nővérét, Camille-t látogatta meg, hogy a betegek szó szerint éheznek.
Camille-t 1913-ban zárták be üldözési mániával. Azt hitte, Rodin meg akarja mérgezni, és ellopja az ötleteit, úgyhogy elkezdte összezúzni a szobrait. Ekkor dugták be a montfavet-i őrültek házába. De persze nem csak ez az intézmény volt a sanyarú körülmények áldozata, minden állami intézményben felütötte fejét az éhezés, a vízhiány, a hideg, a betegségek. Hospice-házakban, óvodákban, bölcsődékben, kórházakban is. Azt követően, hogy bizonyos intézményeket kineveztek a háborús sebesültek ellátására, a pszichiátriai menhelyek embertelen zsúfoltsággal is küzdöttek.
A tífusz és a tuberkulózis szedte áldozatait, a halálozási arány a háború előttihez képest négy-hatszorosára nőtt.
Tele voltak a ravatalozók is, Max Lafont a Vinatier pszichiátriai kórház korábbi gyakornoka 1987-ben kiadta a L’Extermination Douce – 40 000 elmebeteg halála franciaországi pszichiátriákon című művet, amelyben azt írja: „Vannak olyan kórházak […], melyeket a háború alatt benépesítettek az ujjukat, ürüléküket, fák kérgét, kóbor macskákat, pitypangot vagy szemetet evő, sétáló csontvázak.”
A női osztályokon elhalálozott betegek átlagos súlya 32 kilogramm volt.
A kérdés, hogy szándékosan éheztették-e az ápoltakat, vagy ők is csak a körülmények áldozatai lettek? 1939 októberében Adolf Hitler elrendelte a mentális betegek kényszereutanáziáját (ez volt az Aktion T4 program), hogy „megszabadítsa a német fajt a haszontalan és degenerált elemektől.” Ez is tömeggyilkosság volt, talán Pétain marsall a pszichiátriai intézetek kiéheztetésével ezt a direktívát követte? A Vichy-rezsim soha nem rejtette véka alá eugenikáját,
De a jelek mégis arra utalnak, hogy a megszállás alatt szenvedő intézmények nem szisztematikus kiirtás, hanem végleges hanyagság és nemtörődömség áldozataivá váltak.
És ugyan lehet vádolni a Vichy-kormányt, de nem volt ellenállás a polgárok részéről, mindenki közönybe süllyedt, és csak túl akart élni. Ahogy Camille Claudel családja is, akik nem vették magukhoz lányukat.
Paul Claudel 1943 augusztusában utoljára látogatta meg nővérét, a viszontlátást úgy írta le, mintha egy szellemmel találkozott volna, az intézményt pedig a „bánatok városának” nevezte. A 20. század egyik legzseniálisabb szobrásznője 1943. október 19-én súlyos alultápláltságban halt meg. Földi maradványai az intézet közös sírjába kerültek, senki sem gondozza emlékét.