A Mexikói-öböl egyik elrejtett zugában található az eredetileg a teljes reménytelenség pezsgőfürdőjének is nevezhető képződmény, amelyben olyan körülmények uralkodnak, hogy szinte csak a kagylók élnek meg ott.
Számtalan olyan szeglete van a Földnek, ami kifejezetten veszélyesnek mondható. Legyen szó akár a Mount Everest csúcsáról, ahol a magassági betegség következtében lassan haldokolni kezd az emberi szervezet, vagy a Mexikói-öböl fenekéről, ahol egy holt zóna is található. Ez a terület joggal viseli a halál jakuzzija elnevezést, mivel az ide tévedő élőlények rendre a halálukat lelik. A kutatók még egy 2015-ös expedíció során fedezték fel, miután az öböl fenekén egy szivárgásra lettek figyelmesek, ami annak hatására alakul ki, hogy a szénhidrogének – az olaj és a gáz fő összetevői – itt szabadulnak ki és találkoznak a víztömeggel.
Mint ismert, a Mexikói-öbölben a szénhidrogének kiszorulnak a földkéregben lévő sórétegek eltolódása miatt, amelyek akkor keletkeztek, amikor egy ősi tengerből évmilliókkal ezelőtt elpárolgott a víz. A kutatók a tenger fenekén, 1000 méteres mélységében lévő, 30,5 méter kerületű és 3,7 méter mély képződményt Hot Tub of Despair névre keresztelték, ami magyarul annyit tesz, hogy a teljes reménytelenség pezsgőfürdője. A helyszínre érve ugyanis azt látták, hogy rákok és különféle más élőlények holtan hevernek egy tálra hajazó mélyedésben a tengerfenéken.
Ez volt az egyik legcsodálatosabb dolog, amivel találkoztam a mélyben. Amikor lemész az óceán fenekére, és egy tavat vagy folyót látsz, az olyan érzés, mintha nem ezen a világon lennél
– fejtette ki még korábban Erik Cordes, aki azon kutatók közé tartozott, aki felfedezte ezt a területet.
A kutató arról is beszélt, arra végképp nem számítottak, hogy ebben a mélytengeri környezetben élénkvörös és fehér ásványi lerakódásokkal fognak találkozni a mélyedés pereménél. Hozzátéve, ez az, ami a leginkább megragadta a fantáziájukat. Különösképp, mivel a medenceszerű képződmény felett ködre hajazó látvány tárult a szemük elé.
Ahogy később kiderült, az élőlények elpusztulásának egyik legfőbb oka, hogy a Mexikói-öböl ezen pontján négyszer sósabb a víz, mint máshol, így jóval sűrűbb is, ami megakadályozza, hogy keveredjen a kettő. A sós víz emiatt a fenéken lévő tavakba, folyókba és vízesésekbe torkollik. Sőt, nagy mennyiségű hidrogén-szulfid és metán is található itt, illetve a víz hőmérséklete eléri a 19 Celsius-fokot, ami a magas sótartalommal párosulva halálos körülményeket teremt, mivel a legtöbb élőlény számára az mérgező.
A 19 Celsius-fokos hőmérsékletre utal egyébként a zóna elnevezése, a halál jakuzzija is, mivel a víz a kráterszerű medencében melegebb, mint körülötte bárhol. Ezen körülmények között pedig nem minden élőlény tud megmaradni. A baktériumok, a csőférgek és különösen a kagylók például képesek elviselni, így a medence széle utóbbiakkal van tele, még inkább megerősítve a halálzóna peremét.
A kagylók a kopoltyújukon élő baktériumokkal való szimbiotikus kapcsolatnak köszönhetően életben maradnak az óceán mélyén. Ezek a baktériumok oldott gázokat – például az óceán fenekéből szivárgó metánt és hidrogén-szulfidot – használnak fel, hogy energiát állítsanak elő a kagylók számára. A kráterszerű képződmény mélyén viszont a halálukba sétáló vagy úszó organizmusok fekszenek, egyfajta tengeri temetőt alkotva, mivel a só konzerválja őket, így akár évtizedekig is ott kallódhatnak.
Ahogy arról a korábbiakban beszámoltunk, 2018-ban szintén egy kísérteties látvány fogadta a kutatókat, miután részletesebben feltárták a Nagy Kék Lyuknak nevezett nagy tengeri víznyelőt a Karib-tengerben, aminek átmérője 318 méter, a mélysége pedig 124 méter. Mint ismert, az ehhez hasonló kék lyukak a negyedidőszaki eljegesedés maradványai. Mivel a tengerszint akkor több mint 100 méterrel alacsonyabb volt, mint ma, korábban nem is úgy néztek ki, mint napjainkban. Előbb mészkőbarlangok voltak, majd a vízszint megemelkedésének hatására a nyomás miatt beomlott a mennyezetük, mély gödröt alkotva a tengerfenéken.
A Nagy Kék Lyuk egyébként az UNESCO világörökség részét képezi, mivel sok egyedülálló korallfaj található meg itt, továbbá olyan állatok, mint a karibi manátusz, a közönséges levesteknős, a közönséges cserepesteknős, az álcserepesteknős és a hegyesorrú krokodil. A víznyelő alján viszont, mivel ott nincs oldott oxigén, életet sem találni, csak halott tengeri élőlényeket, akárcsak a Mexikói-öbölben található holt zónában. Úgy tudni, eddig összesen három búvár tűnt el a víznyelőben, közülük kettő személynek a maradványait a 2018-as expedíció során látták, ám nem bolygatták.