Dúll Andrea az MTA doktora, az ELTE PPK Ember–Környezet Tranzakció Intézet igazgatója, a hazai környezetpszichológia megteremtője. Ennek hallatán már fel is kaptuk a fejünk, hiszen mi is az a környezetpszichológia? A szakértő több érdekes előadása is fellelhető az interneten, ezekből megtudhatjuk, hogy a tudomány nem régi, viszont szuper aktuális, mert összefügg az épített, természeti és virtuális környezethasználattal, a környezetvédelemmel, a fenntarthatósággal és persze lelkiállapotunkkal. Mivel sosem vagyunk légüres térben, mindig valamilyen (kreált, természeti és/vagy virtuális) fizikai környezet vesz minket körül, viszont fontos, hogy ez milyen, hogy hatunk rá mi, és hogyan hat ez vissza ránk.

Evolúciós fegyvertény

A környezet természetesen vesz körül minket, ahogy Dúll mondja, ambiens módon, vagyis nem tudatosul, de ott van. Nyilvánvaló jelenlétére azonban nem tudunk huzamosabb ideig tudatosan figyelni:

Ez evolúciós örökség, mert már réges-rég megtanultuk, hogy embertársainkra koncentráljunk, akik etetnek, támogatnak, segítenek nekünk, és nem marad kapacitásunk a környezetre fókuszálni.

A környezet viszont tudatosulhat és hathat viselkedésünkre, mivel a terek és a tárgyak nem hagynak minket érintetlenül.

Mint megtudtuk, a szakértő a 80-as évek végén volt pszichológia szakos hallgató a Debreceni Egyetemen, harmadéves korában, amikor már az alsóbb évfolyamosokat oktatta, érdekes kísérletbe fogott, amely fényesen bizonyította, mennyire hat a környezet az emberre. Tanítványait megkérte, hogy olyan helyzetben vizsgázzanak, amilyenben otthon elsajátították a tananyagot, így volt, aki fekve, törökülésben vagy tornázás közben adta elő, amit megtanult. És a meglepő az volt, hogy így gyorsabb, produktívabb, sikeresebb volt a tananyag felidézése a vizsgán.

Azt is hozzáteszi: „A 21. században nagyon fontos az ember és környezetének pszichológiai viszonya, mivel kölcsönkapcsolat, partnerség van ember és környezet között. A környezet ugyanis segít vagy gátol, de nem tudatosan.” Jó példa erre, hogy a tömegközlekedési eszközökön mindenki az ajtóhoz közel szeret utazni, hogy biztosítsa magának az optimális menekülőutat, ez is egy evolúciós késztetés.

15 perc alatt születik a helykötődés

A környezetpszichológia azt vizsgálja, hogy a minket körülvevő miliő milyen lehetőségeket és kényszereket kínál számunkra. Érdekes például a negyedórányi térhasználat fogalma, e szerint ha körülbelül negyedórát vagyunk bárhol (legyen az színházi szék vagy egy fotel a könyvtárban), akkor azt a helyet már a sajátunknak érezzük, és nem szívesen adjuk át másnak, mert úgy érezzük, már „a miénk”. Viselkedésünk a körülöttünk lévő terekkel territoriális, igyekszünk birtokolni és kontrollálni.

Beszélhetünk elsődleges territóriumról, ez az otthonunk és a munkahelyünk is, amik a legközelebb állnak hozzánk, és amiket testre szabunk (például a helyünk az ágyban vagy az étkezőasztalnál fix, nem engedjük át).

Ehhez az elsődleges territóriumhoz a társadalom törvényeket is rendelt, hiszen nem mehetünk be büntetlenül akárki házába, lakására. Másodlagos territóriumnak számítanak az olyan helyek, amelyeket rendszeresen, huzamosabb ideig használunk, amelyekhez ragaszkodunk, például az irodai íróasztalunk vagy a helyünk a színházban. A nyilvános territórium pedig közterekhez kapcsolódik, ez lehet akár egy városligeti pad vagy a parkolási helyünk.

Szülőhelyünk, mint anyánk

„Kötődéseink alakulnak ki a helyekhez, ez nem szeretet vagy tetszés alapján jön létre, hanem érzelmi viszonyulások mentén, például a szülővárosunkhoz hasonlóan kötődünk, mint édesanyánkhoz. Ha sokáig nem térünk haza, gyötörni kezd a honvágy, a nosztalgia” – mondja Dúll, aki így érez Debrecen iránt.

Lehet ugyan két otthonunk, de mégsem fogunk soha ugyanúgy kötődni mind a kettőhöz. A helykötődést igazolja az is, hogy ha eltűnik, ki-kimarad életünkből szülővárosunk, vagy sokáig nem mehetünk haza valamilyen okból kifolyólag (akár egy felújítás miatt), akkor hiányoljuk, gyászolhatjuk is. Ez nem egy elvesztett szerettünk iránt érzett gyász, de valami nagyon hasonló. Akiknek pedig nincs otthonuk, azok is törekednek rá, hogy kötődjenek egy helyhez, a hajléktalan emberek az erdőben épített kunyhót nevezik ki otthonuknak, ezt csinosítgatják, ide térnek haza, ehhez fűzik érzelmek őket.

Hiszen helyek szerint is definiáljuk magunkat – ez a helyidentitás, az önmeghatározás fontos eleme.

Ahogy kiderült, az ember és az épített környezet viszonya a 21. század legnagyobb, átfogó explicit problémája. Nemcsak az lényeg, hogy kapcsolatban vagyunk a környezettel, hanem hogy ez együtt, oda-vissza is működik, teljes komplexitásban. A környezetpszichológia azt igyekszik megérteni és feltárni, hogy az ember pszichológiája, filogenetikai folyamatai és a környezet milyen összetett kapcsolatban állnak. És nemcsak az a fontos, hogy a környezet hogy hat rám, hanem az is, hogy én hogy hatok vissza a környezetre.

Oda-vissza hatás

Ami a környezetpszichológiát érdekli, az a hatás, ahogy megértjük és értelmezzük a tájat. Dúll Andrea azt is kifejti, az Intézet neve azért Ember–Környezet Tranzakció Intézet, mert

kölcsönhatásban értelmezendő az ember és világa: a 21. században minden ebben a keretben értelmezhető, a mikroszintektől kezdve a makroszintekig. A környezetvédelem, a fenntarthatóság, az explikált viszony az ember és környezete között.

Minden körülöttünk lévő körülmény meghatározza a viszonyunkat: „A háborúk, a járványok is megváltoztatják és definiálják a térhez való viszonyunkat. A téren keresztül meghatározzuk magunkat, és ez fordítva is működik.” Ahogy a szakértő hozzátette, ma már látni, hogy nem adható komplex megközelítés nélkül jó válasz a hajléktalanság problémájára, a szegénységre, a háborúkra. A fenntarthatóság is erről szól, hogy mi a viszonya az embernek az adott globális és szűk környezeti helyzethez.

A fizikai környezet lehet pihentető és stresszelő is, az idegrendszer úgy fejlődött, hogy optimális ingerlésre van szüksége. A túl kevés és a túl sok sem jó

– fejtette ki.

(Borítókép: Tövissi Bence / Index)