Úgy hitték a kutatók, már mindent tudnak az összezsúfolódó emberek mozgásáról. De mint kiderült, a bikák lábbal tiporják a tömegdinamika törvényeit. Focikatasztrófákat és más tömegrendezvények tragédiáit lehetne elkerülni, ha pontosan ismernénk a menekülő emberáradat viselkedését.
Egyre nagyobbak és gyakoribbak a tömegrendezvények, ezzel pedig a tömegpánik valószínűsége is egyre nő. Elég bármi zavar, egy hirtelen lecsapó brutális vihar, egy fals információ („tűz van!”) vagy egy szűk helyre benyomuló, megállíthatatlan tömeg, és a menekülő üzemmódba kapcsolt, megriadt sokaság könnyen halálra taposhatja egymást. Ahogy az számtalanszor megtörtént már (lásd még a keretes írást). Nem csoda, hogy az összezsúfolódó emberek mozgását vizsgáló tömegdinamika önálló tudománnyá fejlődött az utóbbi években.
A probléma csak az, hogy jóformán lehetetlen higgadtan megfigyelni a valós veszély elől menekülő tömegek viselkedését. Ha már kitört a pánik, senki sem fog hűvös fejjel menekülési trajektóriákat azonosítani és analizálni, még a legszenvtelenebb kutató is ösztönösen el akarja hagyni a helyszínt, és sodródni fog az áradattal. Utólag persze lehet elemezni a történteket, de közvetlenül vizsgálni vagy kísérletileg reprodukálni szinte megoldhatatlan feladat.
Létezik azonban egy extrém fesztivál (San Fermín), az észak-spanyolországi Pamplonában évenként megrendezett bikafuttatás, ahol a nyolcnapos esemény minden reggelén hat jól megtermett bikát engednek ki az utcákra, hogy tömegek gyűrűjében a bikaviadal-arénába, a Plaza de Toros felé kísérjék futva a megriadt-megvadult 600 kilós állatokat. Zsúfolásig megtelnek ilyenkor az utcák és terek, legfeljebb csak gombostűt lehetne leejteni a csődületben. A bátorságpróba lényege abban áll,
hogy a vágtató bikák elől menekülő tömeg az utolsó pillanatban szétnyílik, páran azonban eléjük állnak, vagy mellettük rohannak, az emberáradat pedig követi őket.
Minden évben megszúrnak, felöklelnek, megtaposnak néhány önjelölt matadort a felbőszült állatok, valószínűleg ennek veszélye adja az adrenalinittas, őrült tradíció lényegét, aminek sportértéke finoman szólva is kétes.
Tudományos értéke azonban kétségtelen. A tömegdinamika eklatáns illusztrációjaként már eddig is hivatkoztak a pamplonai bikafuttatás döbbenetes jeleneteire, furcsa módon azonban nem tanulmányozta részletesen senki az összepréselődő hömpölygő embertömeget. Ezért is volt különleges, hogy a lyoni École Normale Supérieure fizikusa, François Gu és kollégái kamerákat állítottak fel az óvárosi főtérre néző erkélyeken, és a videófelvételeket számítógépes modellekkel elemezték. Nagy meglepetésükre az összetömörült emberek csoportjai olyan kavargó, örvényszerű mintázatban mozogtak, amiket korábban soha nem dokumentáltak még tömegrendezvényeken. A látottak ellentétben álltak minden korábbi tanulmánnyal, eddig ugyanis sokkal véletlenszerűbbnek, kaotikusabbnak, rendezetlenebbnek írták le a tömegek mozgását.
Úgy tűnt, hogy a bikák lábbal tiporják a tömegdinamika fizikai törvényeit.
Valójában az történt, hogy egészen más szemmel nézték az eseményeket. A korábbi modellek különálló, diszkrét egyedenként tekintettek az összezsúfolódó emberekre, körülbelül mint az ömlesztett csapácsgolyókra, és azok áramlásából próbálták megérteni a tömegmozgások törvényszerűségeit különböző helyzetekben. François Guék azonban apró részecskékből álló, sűrű folyadékként szimulálták az emberek áramlását, ami telitalálatnak bizonyult, mert a megfigyelésekkel majdnem konzisztens szimulációs eredményt kaptak.
Valóságos bikakultusz dúlt az emberevő Minotaurusszal riogató krétai, mínoszi birodalomban, időszámításunk előtt 2000-től, olyannyira, hogy még bikaugrást ábrázoló kép is maradt ránk Knósszosz romvárosban.
Az ókori görögök, de különösen a rómaiak is kedvelték a bikaviadalt, ezért
ősi tradíciónak számít a már jó ideje nettó állatkínzásnak számító műfaj a mediterrán világban.
Pamplona védőszentje, San Fermín tiszteletére a középkor óta engedik utcára az erőtől duzzadó állatokat minden év július 6. és 14. között, de az igazi világhírt Ernest Hemingway 1926-ban megjelent, Fiesta – A nap is felkel című nagy sikerű regénye hozta el Pamplona városának, a benne leírt bikafuttatással és viadallal. Minden évben másfél millióan kíváncsiak, és lesznek részesei a groteszk eksztázisnak.
Normál körülmények között elfogadott tény, hogy a csoportok sebessége a sűrűség növekedésével párhuzamosan csökken. Nyilván azért, mert az emberek megpróbálják elkerülni a fizikai érintkezést, és ha sűrűsödik a tömeg, akkor lelassulnak. A bikafuttató tömeg legszembetűnőbb viselkedése azonban éppen az, hogy – a szakirodalommal szemben – a sűrűség és a sebesség egyszerre is nőhet.
Elvileg meg kellene torpannia a tömegnek (ami igencsak pánikveszélyes szituáció tud lenni), de nem ezt teszi, hanem mozog tovább, de nem előre, hanem örvényesen körbe-körbe.
Egészen új felismerése ez a tömegdinamikának, ezért újra megvizsgálták a 21 halálos áldozattal és ötszáz sebesülttel járó, 2010-es duisburgi Love Parade utcai technofesztivál felvételeit, és ott is hasonló örvénylő mozgásmintázatokat fedeztek fel. Persze a szélesebb utakon, nem a hirtelen beszűkülő helyeken. Az 1989-ben Berlinben indult gigamegmozdulást pont biztonsági aggályok miatt kellett először Dortmundba, majd Essenbe költöztetni, végül (és utoljára) 2010. július 24-én Duisburgban vonult egymillió ember az utcákra, ám a rendezvény fő helyszínére csak egy szűk aluljárón keresztül lehetett eljutni, ami végzetes szervezési hibának bizonyult. Sem előre, sem hátra nem lehetett mozdulni, a feltorlódott, beszorult és csapdába esett emberek pánikba estek, dulakodás tört ki, és egymást taposták halálra.
Azonban azzal, hogy felfedezték, a mozgó tömeg örvénylik is, még távolról sem ismerjük a tömegdinamika minden részletét. Lehet különálló csapágygolyók együtteseként vagy sűrű folyadékként modellezni az emberáradatot, hiszen még mindig a legnehezebben megragadható tulajdonsága, hogy az emberek nem élettelen részecskék, hanem önálló entitások, akik zsúfolt helyzetekben folyamatos interakcióban állnak közvetlen környezetükkel. A pszichológiai szempontokat pedig nem sikerült eddig árnyaltan beépíteni a szimulációs modellekbe.
Egy viszont biztos:
a fejvesztett menekülési ösztön mélyen kódolva van bennünk, és felülírja a körültekintő, együttműködő racionális gondolkodást.
Vészhelyzetben nincs idő fontolóra venni, meghányni-vetni, töprengeni, mennyire valós a veszély. Mindig azok élik túl, akik menekülőre fogják, még ha utóbb kiderül is, hogy vaklárma volt csak az egész.
Szakértők a higgadtság megőrzését tartják a legfontosabbnak, ami bölcs gondolat, csak pánikszituációban nehezen kivitelezhető. Ha már úgy alakult, akkor a legjobb, amit tehetünk, hogy
Soktucatnyi, megriadt tömeg okozta szerencsétlenség történt már. Közülük a sporttörténelem legsúlyosabb tömegpánikja 1989. április 15-én délután 3 óra előtt kezdődött a Liverpool FC–Nottingham Forest FA-kupa-elődöntőn az angliai Hillsborough Stadionban. Már a mérkőzés kezdete előtt fél órával zsúfolásig megtelt a kapu mögötti 3-as és 4-es szektor, miközben az utcán még Liverpool-szurkolók ezrei vártak a belépésre. Ekkor követte el a végzetes hibát a rendőrség: hogy meggyorsítsák a bejutást, kinyitottak egy újabb bejáratot – csakhogy ez éppen a zsúfolt 3-as és 4-es szektorhoz vezetett. Máskor, ha a szektorok megteltek, ezt a folyosót lezárták, most viszont az újonnan érkező kétezer ember a már csordultig elfoglalt helyekre próbált benyomakodni.
Az 1600 főre méretezett szektorokban háromezren is összezsúfolódtak. Ekkor kezdődött a rémálom: a hirtelen beáramló drukkerek a pályát védő vasrácsnak nyomták az előttük állókat, akik közül többen a rácson keresztül a szomszédos üres szektorokba és a focipályára próbáltak átmászni. Amikor 15 órakor elkezdődött a mérkőzés, a kerítésnek nyomva már sokan megfulladtak, miközben sérültek és pániktól megzavarodott emberek tömege lepte el a játékteret. A játékvezető a kezdőrúgás után 6 perccel lefújta a mérkőzést. 97-en haltak meg és több mint 700-an sérültek meg a felfoghatatlan szerencsétlenségben. A történtek alapjaiban változtatták meg a stadionok biztonságát meghatározó szabályokat, és ma már – valószínűleg – nem fordulhat elő hasonló katasztrófa.
Az utóbbi idők egyik legemlékezetesebb és legtragikusabb tömegpánikja 2006. augusztus 20-án tört ki Magyarországon, amikor becslések szerint egymillió ember gyűlt össze a hidakon és a rakpartokon, hogy megnézze a Szent István-napi ünnepi tűzijátékot. Egy 120 kilométer per órás széllel és felhőszakadással éppen a tűzijáték kezdetére lecsapó szupercella azonban percek alatt zűrzavart okozott, és mindenki egyszerre akart menedéket keresni a vízesésként lezúduló (jeges) eső és az orkánerejű szél elől. Mint egy katasztrófafilmben: a fejvesztve menekülni próbáló emberek kétségbeesetten tülekedtek, lökdösődtek, ordítás, sikoltozás, gyereksírás hallatszott mindenfelől, amit csak súlyosbított, hogy a tűzijáték idejére lekapcsolták a közvilágítást, és sötét volt. Öten meghaltak, több mint háromszázan megsebesültek a példátlan káoszban.
Nemkülönben emlékezetes a budapesti Nyugati téren, az egykori Skála Metró épületében működő West-Balkán szórakozóhelyen történt 2011. január 15-i szerencsétlenség. Mint utólag kiderült, az engedélyezett ezernyolcszáz fő helyett majdnem háromezer fiatalt engedtek be a szervezők, ezért már az elején fojtogató tumultus alakult ki a szűk lépcsőkön, amit állítólag csak fokozott, hogy a 2. emeleti ruhatárnál valaki elkiáltotta magát, hogy késelés történt, mire csoportosan kezdtek menekülni a fiatalok, de mivel a ruhatár fent volt, a két irányba siető tömeg beszorult lépcsőházba. Hárman (két lány és egy fiatal nő) fulladtak meg a tömeg elviselhetetlen nyomásában.
(Borítókép: Emberek zsúfolódnak össze a San Fermin bikafuttató fieszta nyitónapján 2018. július 6-án. Fotó: Pablo Blazquez Dominguez / Getty Images)