Külön cikkben foglalkoztunk már azzal, hogy miért jó a rovarevés a környezetnek, és miért lenne jó az egészségünknek. Nézzük meg most azt is, hol esznek ma rovart, máshol miért nem, és mit lehet tenni, hogy (újra) elterjedhessen nyugaton az entomofágiának is nevezett jelenség.
A rovarkérdés aktualitását jelzi, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) 2013-ban készített egy átfogó tanulmányt a témáról, amely az egészségügyi vonatkozásoktól a gazdasági hatásokon át a szabályozásig szinte minden kérdésre kitér.
A FAO tanulmányok egész sorát idézi azzal kapcsolatban, hogy a Nyugat embere nemcsak gusztustalannak tartja a rovarevést, de primitív cselekedetként is tekint rá. Az undor ugyanakkor legalább annyira kulturális eredetű is, mint amennyire ösztönös, nem csoda hát, hogy a rovarevés megítélésében világszerte nagy különbségek tapasztalhatók.
A nyugati kultúrák rovarellenessége a mezőgazdaság kialakulásának idejéig nyúlhat vissza. A húsukért tartani kezdett állatok sok más szempontból is hasznosnak bizonyultak: tejet és gyapjút adtak, húzták az ekét, vagy éppen terhet hordtak. A rovarok mindezt a járulékos hasznot nem tudták produkálni, ami hozzájárulhatott a háttérbe szorulásukhoz. Az állattartás általánossá válásakor az sem tett jót az esélyeiknek, hogy az időszakiságuk miatt kiszámíthatatlanabb élelemforrást jelentettek. És mivel táplálékként kevésbé gondoltak rájuk, a rovarokat leginkább mint kártevőket kezdték számon tartani, illetve az állattartást megelőző, gyűjtögető életmód meghaladott módszereihez kötötték a rovarevést. A rovarok így a nyugati világ tudatában még ma is csak fertőznek és rongálnak, hiába jellemző ez valójában csak a töredékükre.
Jól mutatja, mennyire kulturális beidegződésekről van szó, hogy a rák, amely régebben a szegény halász étele volt, mára a gasztrouniverzum elitjébe emelkedett. A rákevéstől pedig már csak néhány ízeltlábnyi lépésre vagyunk a rovaroktól, legalábbis abban a tekintetben, hogy megjelenésükben mennyire étvágygerjesztőek. A Goshute indiánok egyébként az első rákkóstolásukkor tengeri sáskának nevezték az új ételt, mert az íze az általuk akkor már előszeretettel fogyasztott rovarra emlékeztetett. De fordítva is igaz: Ausztráliában néhány éve felmerült, hogy a sáskaevés megítélésének javítása érdekében inkább égi garnélának nevezzék az állatot.
A világ távolabbi tájain más a helyzet. Bár többféle éghajlat alatt is bevett szokás a rovarevés, a trópusokon különösen általános. Ennek az lehet a magyarázata, hogy ott nagyobbra nőnek és nagyobb csoportokban fordulnak elő, illetve egész évben megtalálhatók. Vagyis több a tápanyag, gazdaságosabb a begyűjtés és kiszámíthatóbb a folyamat. És bár a kulturális gyarmatosítás nem hagyta érintetlenül más területek rovarfelfogását sem, Afrika, Ázsia és Latin-Amerika sok országában továbbra is sokkal elfogadottabbak a rovarok, mint errefelé.
A különböző égtájak változatos rovarfogyasztási szokásairól magyarul is lehet olvasni körképet a mandulaízű hernyótól a rizsborban áztatott skorpión át a tücsöknyalókáig. De a Food & Wine nevű gasztroblog is kontinensről kontinensre végigveszi, hogy merre milyen rovart szeretnek legjobban, és milyen speciális elkészítési módokat ismernek az egyes országokban.
De a rovarevés a történelem során Európában is bevett volt, sőt, csemegének számított. Először Arisztotelész említi, aki még arra is felhívta a figyelmet, hogy a nőstény kabóca a benne lévő tojások miatt ízletesebb, mint a hím. De a római Plinius is írt egy római lakomák csemegéjének számító rovarfogásról. A vallási tradíciókban is megjelenik, Mózes harmadik könyve például megengedő bizonyos fajtákkal szemben, de iszlám és zsidó szövegek alapján is elfogadott étel volt a rovar, elsősorban a sáska. A modern rovartudomány atyja, Ulisse Aldrovandus már 1602-ben írja, hogy a Távol-Keleten fontos tápanyagforrás a rovar, nyugaton mégis csak a tizenkilencedik században válik ismertté ez a szokás.
Ekkor viszont Európában is gyakorolni kezdik. Kassák Lajos például az Egy ember élete című önéletrajzi regényében a huszadik század eleji Brüsszel utcai rovarárusairól ír: „[...] az utcákon pedig kofaemberek jártak összevissza kis kocsikkal, mint a zöldségárusok, és sárgára sült, nagy bajuszú cincérbogarakat árultak literszámra. [...]
A nagy halomba szórt bogarakat stanicliba mérték, s egy ilyen adag elég volt ahhoz, hogy valamennyire lecsillapítsuk éhségünket.
Talán nem véletlen, hogy Heston Blumenthalnak, a világhírű angol séfnek is ezzel az időszakkal, a viktoriánus korral kapcsolatban jutott eszébe rovarmenüt készíteni.
Blumenthal egy alkalommal viktoriánus kori lakomát rendezett, ahol főételként egy minden elemében ehető kertet szolgált fel. A fogás központi elemei természetesen a majonézzel töltött sült rovarok voltak.
A lisztkukacnak azért ez a neve, mert elsősorban kártevőként ismerjük, és a lisztbogár lárvájaként főleg a lisztben találkozhatunk vele, de a név kötelez: ez a rovar az egyik legesélyesebb rovarliszt-alapanyag.
De szintén Blumenthal volt az, aki egyszer kórházban lévő gyerekeknek készített lisztkukacpizzát, névlegesen hogy javítson a kórházi ellátáson, és persze hogy ezzel népszerűsítse a rovarevést is.
„Van egy egész könyv 1850 tájáról, ami a rovarok elkészítéséről szól” – mondja Blumenthal, aki több receptet ki is próbált. A fatetű például nem ízlett neki.
Aztán kipróbáltuk a tücsköt, szöcskét és lisztbogarat, amik megsütve fantasztikusan kellemesek és finomak voltak.
– tette hozzá.
Persze egy Blumenthal-féle extravagáns lakoma inkább különlegesség, semmint két műszak között bekapható menü. Ugyanakkor éppen az ilyen események dobhatnak nagyot a rovarevés elfogadtatásán, és csempészhetik be a hétköznapi tudatunkba ezt a jobbára még mindig csak egzotikumnak tekintett gyakorlatot. Ez a célja annak annak a számos rovargasztronómiára specializálódott szakácskönyvnek és weboldalnak is, amelyek szintén igyekeznek változatos receptekkel népszerűsíteni a rovarevést.
A területre bizony rá is fér egy kis marketing. Ahol hagyománya van, ott elsősorban a nyugatosodás elkerülése a cél, ehhez a kulturális tradíció életben tartása mellett a rovarok magas tápanyagértékét érdemes hangsúlyozni. Ahol a népesség ellátási problémákkal küzd, ott adja magát a rovarétrend átvétele, hiszen az nem csak környezetvédelmi, de gazdasági előnyökkel is jár. De nyugaton mindemellett az undor leküzdését is el kell érni, mert anélkül nem nagyon van jövője semmilyen étrendnek, legyen bármilyen egészséges és környezetkímélő is.
Ehhez a FAO szerint olyan tévhiteket is el kell oszlatni, mint hogy a fejlődő országokban a rovarevés pusztán a túlélés kényszereszköze. De a legfontosabb egyáltalán a rovar mint étel gondolatának bevezetése a köztudatba. Ez hosszú távon elsősorban az oktatás feladata, rövid távon pedig a gyakorlati ismeretterjesztés a leghatékonyabb. Vagyis szervezett kóstolásokkal megmutatni az idegenkedőknek, hogy a megfelelő fajtákat hozzáértő módon elkészítve a rovar finom is lehet. Ilyen bogárbankettnek hívott lakomákat már évek óta sikerrel tartanak például az Egyesült Államokban és Hollandiában. Persze a kormányok együttműködése is fontos, egyrészt az oktatás szempontjából, másrészt hogy a létező jogszabályokat hozzáigazítsák ehhez az új agrárterülethez, harmadrészt hogy aktívan segítsék a fellendülését és és az elfogadottságát.
Az Európai Unió már 2011-ben is több mint 3 millió eurót költött a téma népszerűsítésére, de például Belgiumban idén januárban nyilvánítottak emberi fogyasztásra alkalmasnak tíz rovarfajtát. Gasztroforradalom ide, új magyar konyha oda, valószínűleg Budapesten jó darabig nem fogunk még tücsökbisztróba botlani. De ki tudja, talán Brüsszel utcáin járva nemsokára megint sültrovar-árusokba botlunk majd.