Van néhány dolog az ember életében, amit egyszerűen lehetetlen kiiktatni, bármennyire is csak az időnket viszi. Alvás, ivás, evés – ez a három dolog kell, és kész. Azt mondjuk senki nem mondta, hogy az utolsó kettőt nem lehet összevonni.
Egész nap hajtok, hogy utolérjem magam a melóban, nincs időm enni, legfeljebb valami csokit tolok be, a főtt kaja kimarad, mert ott a sorban állással és az evéssel elmegy majdnem egy óra, ráadásul a pénz is csak úgy folyik ki az ember kezei közül. Ismerős sirámok? Egy amerikai fickó rájött a megoldásra: kell egy olyan étel, amit a lehető legkevesebb ideig tart elkészíteni és elfogyasztani, de közben mégsem halunk bele a cukortúladagolásba vagy a tápanyaghiányba. Összekotyvasztott egy port, ami úgy fedezi a napi átlagos kalóriaigényt, hogy közben a megfelelő vitaminokat, sókat és rostokat is tartalmazza, vagyis egészséges, tápláló és vitamindús. Pont, ahogy azt kell.
A termék gyártásának beindításához kellő pénz közösségi finanszírozással jött össze. Az eredeti egymillió dolláros projektcél alig néhány óra alatt összegyűlt, a számlálók 3,5 millió közösségileg összeadott dollárnál álltak meg, így beindulhatott a sorozatgyártás. Az igény olyan hatalmas volt, hogy a cég 2014 májusában kezdte kiszállítani az első adagokat, de minden további rendelőnek több hónapot sorba kellett beállnia.
Mindezt úgy, hogy a Soylentet csak USA-beli címre szállítják ki. Hogy meg tudjuk kóstolni, kicsit hekkelni kellett a rendszeren. Amerikai címmel rendelkező ismerősnek küldettük ki az egyheti adagot, ami 85 dollárba, vagyis durván 24 ezer forintba került. Ez hétnapnyi por, napi háromszori étkezéshez, átszámolva tehát nagyjából négy dollárból kijön egy adag, ami magyar szemmel nézve durva, Amerikában viszont olcsó.
Persze a rendszer meghekkelése csak így leírva tűnik egyszerűnek: a megrendelés leadásától számítva öt hónapon át vártuk, hogy a csomag megérkezzen az amerikai címre. Júliusban rendeltünk, decemberben szólt az ismerős, hogy meg is jött a kétliteres kübli, a mérőkanál és a hét, egyenként nagyjából harmincdekás csomag. Itt jött egy kis fejvakarás, mert mindezt csak két postai csomagban lehetett átküldeni az óceánon, így a postaköltséggel együtt már 200 dollár fölött járt a projekt. Sebaj, adjátok csak fel a csomagokat, mondtuk, és már csak azon kellett izgulni, hogy a vámon is átmenjen a 2 kiló fehér por anélkül, hogy a postás helyett a TEK törné ránk az ajtót. A csomag végül ideért, természetesen az úton valahol kibontották, hogy alaposabban megnézzék, és nem tudok nem röhögni, ha eszembe jut a határőrök csalódott arckifejezése a tartalom láttán.
Tehát öt és fél hónappal azután, hogy kitaláltuk, hogy kéne valami, amivel felgyorsíthatnánk a táplálkozásunkat, el is jött a teszthét ideje. A vállalás az volt, hogy egy hétig Soylenten élek; reggeli, ebéd, vacsora. Szilárd táplálékot eleinte nem akartam magamhoz venni, de aztán rájöttem, hogy nem bírom csoki nélkül egy hétig, szóval azt azért ettem. A külföldi tapasztalatokat szándékosan nem olvastam el, hogy a saját élményeimet kapjam meg, ne azt, amit mások élményei alapján várok. Így aztán egy hétfő reggel kimértem egy adagnyi port, összeráztam a megfelelő arányban hozzátöltött vízzel, illetve a speciális olajjal, ami szintén a készlet része, és megkóstoltam.
A kinézete eleve gyanús volt, de az íze olyan, mint a fűrészporé. Mármint nem olyan, mint a jó szándékú, de hiúságból szemüveg nélkül főző nagyi palacsintája, vagy egy bizonyos üzletlánc saját márkás csipsze, vagy bármi más, amit lustaságból fűrészporízűnek szoktunk hívni, ha kérdezik, hogy na, milyen. Egészen pontosan a vízbe áztatott, finomra reszelt fűrészpor ízét hozza a hivatalosan semleges ízűnek mondott kotyvalék. Annyira azért nem rossz, hogy visszaöklendezzem az egészet, de lettek hirtelen kétségeim azzal kapcsolatban, hogy képes leszek egy hétig ezt enni.
Persze a kézikönyv nem is javasolja, hogy azonnal, mindenféle átmenet nélkül álljunk át a porkajára, ők is a fokozatosság mellett vannak. De nem az íz miatt, az szerintem megszokhatatlanul rossz – viszont a kollégáim jelentős részének kifejezetten ízlett, de legalábbis olyan semmilyennek mondták. A második nap végén döntöttem úgy, hogy bár valószínűleg teljesen felborítom a nagy odafigyeléssel kialakított tápanyagegyensúlyt, én bizony beletolok vagy hat kanál instant kakaót is a napi adagba, vagy inkább nem eszem semmit.
A kakaó segített, ihatóvá varázsolta napi Soylent-adagomat, bár az instant kajapor és az instant kakaópor keverése olyan volt, mintha a szellemirtók keresztezték volna a sugarakat: hirtelen egyik sem akart olyan jól felolvadni, mint magában szokott, így a megszokott egy perc helyett két percig kellett ráznom a kancsót, és még így is maradt néhány kifejezetten undorító csomó a végeredményben. A lényeg, hogy ezzel a kis csalással végig is vittem a kísérletet, egészen péntek estig, amikor házi főzésű salsaszósszal ünnepeltem meg a végére kulináris világégéssé változó teszt végét. A tapasztalatokat nagyon könnyű összefoglalni:
Ez azonban nem jelenti, hogy önszántamból valaha akár csak még egyszer fogok Soylentet enni. A feltaláló eredeti célja az volt, hogy az emberek egészségeset egyenek akkor is, ha épp nincs pénzük vagy idejük hagyományos kajára. Én ezt túlteljesítettem, és ki is bukott az elképzelés néhány hátulütője.
Az első nap például a szokatlanul jó koncentrációban érkező vitaminok és tápanyagok miatt úgy éreztem magam, mint amikor az ember túlkávézza magát: kicsit a hideg rázott, kicsit izzadtam, baromira pörögtem, de egyáltalán nem tudtam ezt tevékeny munkává változtatni, inkább csak szenvedtem.
Aztán a második-harmadik naptól minden egyes étkezés után azt éreztem, mint amit egy jó adag tészta megevése után szoktam: akkor épp nagyon eltelít, de fél óra múlva már csak azon jár az eszem, hogy honnan tudnék ételhez jutni. Amikor ezt megszoktam, láttam a dolog előnyeit is: eltűnt például az ebéd után szokásos kajakóma, nem ettem magam túl annyira, hogy legszívesebben az asztalra borultam volna, hogy aludjak egy jót. Pénteken volt először, hogy tényleg gond nélkül ki tudtam használni a főzés és a késsel-villával evés taktikus megkerülését, de addigra más tanulságot is leszűrtem.
Például hogy enni nem feltétlenül csak azért jár az ember, hogy a test jelzéseit elnyomja. Soylentet ebédelni a társasági élet szempontjából ugyanolyan, mint amikor valaki otthonról hordja a kaját: igen, olcsóbb, igen, hamarabb végez vele az ember, de mégis csak egyedül ül a konyhában, amíg a többiek a kifőzdében dumálnak. Tehát hiába lett több az időm, kimaradtam valamiből.
Persze, van olyan helyzet, például extrémsportolók, tűzoltók, bányászok életében, amikor jól jöhet az, hogy a táp ennyire koncentráltan és jól kezelhetően ott van a kezük ügyében. De csak akkor, ha a szükség tényleg akkora, hogy túl tudjuk magunkat tenni a tényen, hogy ez a cucc kicsit tényleg olyan, mintha az állataink elől vennénk el a tápot, és azt hajtanánk fel rántott hús helyett. A hétköznapi mértékkel mérve baromi elfoglalt emberek már nem járnak ilyen jól.
A csomagolás kibontásával, a méricskéléssel, keveréssel, rázással, ízesítéssel és hűtéssel (és a mosogatással!) sem megy el sokkal kevesebb idő, mint mondjuk egy paradicsommal és paprikával megbolondított sonkás-sajtos szendvics elkészítésével. Ha egész napra előre bekeverünk egy adagot, akkor persze spórolunk, de ez meg igényel némi tervezést, mert a mi csomagjaink például 2015 novemberében lejárnak, szóval nem lehet azt, hogy előre évekre bespájzolok magamnak pár zsákkal olyan napokra, amikor épp nincs időm vagy helyem főzőcskézni.
A legtöbben persze azt kérdezték, hogy úristen, és mi van a... hát, tudod... hát a vécén. Nos, hogy a feleslegesen túlragozott részletekbe is belemenjünk: az ember emésztését nem teszi gajra ötnapnyi soylentezés, bár lesz, ami változik. Egyszer-kétszer azért komoly kétségeink támadnak majd azzal kapcsolatban, hogy valóban minden rendben megy-e az emésztőszerveinkben, de csak a megszokott színek és szagok terén lesz újdonság. A Bristol-skálát elővéve azt mondhatjuk, hogy a hármastól a hetesig volt minden, de erre már tényleg csak az keressen rá, aki komolyan gondolkozik azon, hogy sutba vágja a tojásrántottát meg a vastagkolbászt. Akit részletesebben érdekel a dolog, van külön topik, olvasgasson.
Az is kérdés volt korábban, hogy mi lesz fülzsírügyben, ugyanis a fülzsír állítólag az állkapocs rágó mozgásának köszönhetően ürül a hallójáratokból. Ezt ebben a kísérletben nem igazán tudtam megfigyelni, mert egyrészt nem süketültem meg, másrészt a fülpucolóiparban sem lettem részvényes, minden olyan volt, mint amikor normális kaját eszem.
Egészségügyi szempontból tehát kevés dolog szól a Soylent ellen, de azért az kiderült, hogy baromi szomorú hely lesz a Föld, ha egyszer tényleg csak ilyesmit ehetünk majd. A gyerekeimnek mondjuk ízlett elsőre, de másodszorra inkább nem kértek belőle, tehát az is kiderült, hogy nem az én jellegzetesen igénytelen ízlésem volt a probléma. Egyelőre mondjuk nem is nagyon fenyeget minket, magyarokat az, hogy egyszer csak úgy kell visszautasítani a Soylent-csomagokat, de tény, hogy akkor sem vesztünk semmit, ha ebből a gasztroforradalomból kimaradunk.
Mert a Soylent nem is akkor tűnik igazán rossznak, amikor épp azon élünk, hanem amikor visszatérünk a normális kajához, és hirtelen egy vajas pirítós, egy kocka csoki vagy egy gyros is pótolhatatlan veszteségnek tűnik. Szóval ha másra nem, arra mindenképp jó lenne egy hét porkajadiéta mindenkinek, hogy észbe kapjon: ha nem vigyázunk, tönkretesszük a Földet, és csak a rémisztő táp marad, a jó dolgok meg eltűnnek.