Szétrohadó vezetékek, mérgező ivóvíz, beteg gyerekek, tehetetlen hatóságok, maszatolás és egymásra mutogatás. Mielőtt szomorúan bólogatni kezd, hogy igen, sajnos így megy ez Afrikában, gyorsan szólunk, hogy ez éppen most az Egyesült Államok közepén, a Michigan állambeli Flint városában történik. A városvezetés spórolni akart a vízszolgáltatáson, de a dolog rosszul sült el: másfél év után váltottak vissza, addigra több száz gyerek kaphatott ólommérgezést, és Obama elnök is szükségállapotot hirdetett. Flint esete máshol is megismétlődhet.
Flint története kísértetiesen hasonlít a közeli metropolis, Detroit hanyatlásához. A hatvanas években még mindkét város virágzott, de a gazdaság gerincét adó autóipar összeroppanása után rohamtempóban kezdtek hanyatlani, és a csendes pusztulás a mai napig emészti őket. Már csak a méretei miatt is a 2013-ban csődöt jelentett Detroit vált az ipari enyészet szimbólumává, de Flintben is hasonlóan zajlott a folyamat: összeomlás, gazdasági válság, bezáró gyárak, kivonuló cégek, tömeges elvándorlás, kiürülő város, pusztulás, elszegényedés.
Bár Flint hivatalosan nem ment csődbe, olyan mélységekben járt, hogy Michigan állam kinevezett egy válságmenedzsert, aki a város talpra állítását volt hivatott levezényelni, és ennek megfelelően döntéshozói hatalmat is kapott. A hatvanas évek óta a lakosság gyakorlatilag megfeleződött, emiatt a város adóbevételei is megcsappantak. Fejlesztésekről, az elöregedő infrastruktúra felújításáról nyilván álmodni se tudnak, de az alapvető szolgáltatásokat továbbra is biztosítaniuk kell, ezért ott spórolnak, ahol csak tudnak. Néhány évvel ezelőtt pedig úgy tűnt, hogy a vízszolgáltatás éppen egy ilyen terület.
Flint évtizedeken át a Huron-tó vizét használta, amelyet Detroitban kezeltek. A város már 1963-ban azt tervezte, hogy saját vezetékrendszert építenek a tóhoz, de a projektet egy korrupciós botrány miatt le kellett állítani, így a város leszerződött Detroittal. Ez a megoldás viszont drága volt, ezért újra és újra felmerült a saját rendszer kiépítése. Végül a 2010-es évek elején körvonalazódott egy regionális terv, amely szerint Flint más környékbeli városokkal összefogva kiépítene egy új rendszert, és létrehozná a Karegnondi Vízügyi Hatóságot. Ez szintén a Huron-tóból szállítaná majd a vizet, csak olcsóbban, mint a detroiti szolgáltató.
A város el is fogadta a tervet, csakhogy az új hálózat nem készül el 2016 második feléig, a detroiti szerződés viszont 2014 elején lejárt. A vezetés akkor úgy számolt, hogy jobban járnak, ha új szerződés helyett ideiglenesen a helyi Flint folyó vizét használják, amely addig csak tartalékmegoldásnak számított. Ettől a kevesebb mint két év alatt
A váltás 2014 áprilisában meg is történt, Flint megkezdte a saját folyóvíz helyi kezelését a városi vízműben. A helyiek már akkor aggódtak, és kezdettől fogva panaszkodtak a vízminőségre, de a hatóságok mindenkit megnyugtattak, hogy ha bármilyen probléma adódna az ivóvízzel, 24 órán belül értesítik őket. Ez az értesítés végül kicsit megcsúszott: olyan másfél évet kellett rá várni.
Ennyi időbe telt, mire a város és az állam vezetése a sorozatos tagadás után belátta, hogy baj van, és tényleg kritikus szintre emelkedett az ivóvíz ólomtartalma, ami a rossz minőségű folyóvíz és az ósdi ólomvezetékek találkozásakor oldódott bele a vízbe. Pedig addigra független tanulmányok már többször is megkongatták a vészharangot. A megvizsgált gyerekek 5 százalékánál, súlyosabban érintett területeken több mint 10 százalékuknál mértek az átlagosnál sokkal magasabb ólomszintet. Egyes becslések szerint a 100 ezres városban
A hatóságok sorozatos bénázása oda vezetett, hogy először nem akadályozták meg a problémát, aztán későn ismerték fel, hogy baj van, de még a balhé kipattanása után is túl lassan reagáltak:
Hiába tért vissza októberben a detroiti vízműhöz a város, a helyi folyóvíz olyan mértékben megrongálta a vezetékrendszert, hogy ezek után se feltétlenül életbiztosítás csapvizet inni, a lakosság utókezelése pedig hosszú éveket és dollármilliókat emészthet fel.
A helyiek már a tervek bejelentésekor se tartották túl jó ötletnek az átállást, mert a folyónak elég rossz híre volt. A vezetés azonban mindenkit megnyugtatott, hogy nincs itt semmi látnivaló. Aztán jöttek az első panaszok: a víz büdös, rossz ízű, fura színű, és viszketést, hajhullást okoz. Az se volt kifejezetten biztató jel, hogy a közeli General Motors-gyár bejelentette, hogy a Flint folyó vize tönkreteszi az alkatrészeket, úgyhogy ők inkább nem is használják.
Annyit elismertek, hogy bizony a víz kicsit túl kemény, úgyhogy nagyobb energiát fordítanak a lágyítására, de a hatóságok szerint az egészségügyi előírásoknak a vízminőség megfelelt. Dayne Walling akkori polgármester 2014 júniusában „minőségi, biztonságos terméknek” nevezte a vizet, hozzátéve, hogy nagy pazarlásnak tartja palackozott vízre költeni – nem mintha ezt a város polgárainak túl nagy része megengedhette volna magának.
Később a vízben többször találtak kólibaktériumot, ezért azt tanácsolták a lakóknak, hogy inkább forralják fel a vizet, a vízmű pedig növelte a klórszintet, de ez a fertőtlenítés mellett a trihalogénmetánok (TTHM) képződését is fokozta, ami hosszú távon megint egészségügyi kockázatot jelent. Tavaly februárban az állam is elismerte, hogy ez probléma, de továbbra is nyugalomra intettek. Végül tavaly júliusban a város levélben értesítette az embereket, hogy most már tényleg megnyugodhatnak, a víz teljesen biztonságos, esztétikai problémák ugyan lehetnek, de a TTHM-szint a határérték alatti.
Csakhogy az igazán súlyos probléma nem is a kórokozók vagy a fertőtlenítés melléktermékeivel volt, hiába jelentették büszkén ezek megoldását – mintha egy ufótámadás alatt biztosítanák az aggódó polgárokat, hogy a menetrend szerinti vonatok zavartalanul működnek.
Az emberek érthetően nem is különösebben nyugodtak meg, és lassan a város is hátrálni kezdett. Márciusra már akkora volt a tiltakozás, hogy a városi tanács megszavazta a visszatérést a detroiti hálózathoz. Az állam által a nyakukra ültetett válságmenedzser viszont máshogy gondolta: ő továbbra is kitartott amellett, hogy a detroiti víz drága, a flinti vízzel pedig nincs semmi gond.
Az ólomszint problémájával először egy Mona Hanna-Attisha nevű gyerekorvos állt a nyilvánosság elé. Szeptemberben egy sajtótájékoztatón elmondta, hogy a váltás óta sok gyerek vérében az ólom szintje nagyon magas, átlagosan majdnem duplája a korábbi szintnek, de a legkockázatosabb városrészekben élőknél háromszoros is lehet az emelkedés. Ugyanebben a hónapban a Virginia Tech kutatóinak saját mérései is erre jutottak, és a kritikusan magas ólomszintet egyértelműen az ivóvízhez kötötték.
Michigan állam még ekkor is mindent tagadott, ragaszkodtak ahhoz, hogy a saját méréseik alapján nincs semmi gond, a vízminőség megfelel mindenféle állami és szövetségi előírásnak. Ezután viszont felgyorsultak az események, és október elején mégis kénytelenek voltak elismerni, hogy valami tényleg nincs rendben. Rick Snyder kormányzó nyilvánosan meg is köszönte Hanna-Attishának, hogy felhívta a figyelmet a problémára, amelynek még a létezését is egészen addig tagadták.
Ezután nem meglepő, hogy a fél évvel korábban még a helyi tévében látványosan csapvizet kortyolgató polgármester megbukott a novemberi választáson. Karen Weaver, az új polgármester már decemberben szükségállapotot hirdetett, és azt mondta, a mérgező víz már így is helyrehozhatatlan károkat okozott. Azóta több helyi család is a bírósághoz fordult, a kormányzót és más állami és városi tisztviselők egész sorát perelték be. Többen le is mondtak a válság súlyos félrekezelése miatt, köztük az állami környezetvédelmi felügyelet vezetője, akit maga a kormányzó is hibáztatott.
Január 5-én Snyder kormányzó is szükségállapotot hirdetett, és néhány nappal később már a Nemzeti Gárda katonái osztogatták a palackozott vizet és az ólomszűrőket a városban, ahol pár hónappal korábban még minden nagyon szép és jó volt, a vezetés pedig mindennel nagyon meg volt elégedve. Árnyalja a képet a később nyilvánosságra hozott levelezés, amelyből kiderült, hogy miközben a kormányzó arról beszélt, hogy a vízzel minden rendben, a Flintben dolgozó állami hivatalnokoknak már 2015. januárban irodai vízhűtőket rendeltek, hogy ne kelljen csapvizet inniuk. Egy hét se telt el, és
Az új polgármesternek – aki a republikánus kormányzóval szemben Obama demokrata párttársa – minden szükséges segítséget megígért, és megmagyarázhatatlannak és megbocsáthatatlannak nevezte, hogy a lakosságot ilyen későn értesítették a mérgezésről.
Utólag derült ki az is, hogy azért nem volt mindenki annyira nyugodt, mint a helyi vezetés. A szövetségi Környezetvédelmi Hivatal egyik munkatársa már tavaly februárban érdeklődött a michigani hatóságoknál, hogy alkalmaznak-e a szövetségi szabályoknak megfelelő korrózióvédelmi eljárást. Jött is a válasz, hogy persze. Aztán két hónap múlva jött az újabb válasz, hogy bocs, mégse, elnéztük. Kiderült ugyanis, hogy állami szinten is vita volt arról, mikor és hogyan kellett volna ilyen eljárást bevezetni, és végül
A vízvezetékek korrodálódását valamilyen adalékanyaggal szokták elvégezni, a detroiti vízmű például ortofoszfátot használt erre a célra. A flinti folyóvíz ráadásul sokkal erősebben igénybe is vette a vezetékeket, mint a Huron-tóból érkező, jobb minőségű víz. Vagyis a kezelés elmaradása egyenes út volt ahhoz, hogy a régi és elhasználódott helyi vezetékekből káros anyagok oldódjanak ki, és ólommal szennyezzék a város ivóvizét.
A hibát az azóta lemondott állami környezetvédelmi igazgató is elismerte, igaz, ez már szintén csak tavaly októberben történt meg. Az utódja szerint még a sorozatos mulasztásokkal együtt is legkésőbb 2014 decemberében el kellett volna jutni odáig, hogy alkalmazni kezdik az elmaradt kezelést.
Ha most azt gondolják, hogy ezen ponton a katasztrófa elég könnyen kivédhető lett volna minimális elővigyázatossággal is, akkor nem csak a háborgó laikus szól önökből a tízmillió környezetmérnök országában. Ugyanezt mondta a New York Timesnak Daniel Giammar, a St. Louis-i Washington Egyetem szakembere is:
Azt hiszem, elég nyilvánvaló, hogy ha arról, hogy használunk korróziógátlót, arra váltunk, hogy nem használunk, várható lett volna az erősebb korrózió.
A Környezetvédelmi Hivatal korábban érdeklődő tisztviselője már júniusban meg is jegyezte, hogy ez így bizony komoly egészségügyi kockázatot jelent. Tanulságos ugyanakkor, hogy a lakosságnak a szövetségi hatóságok se szóltak erről.
Az már csak hab a tortán, hogy mindeközben a vízkészletben folyamatosan mérték az ólomszintet. A hivatalos mérések szerint ugyan tényleg volt növekedés, de ez csak szezonális ingadozás, és mindig a határérték alatt maradt a víz ólomtartalma. Más kérdés, hogy a saját adataik szerint is húsz éve nem látott magasságba szökött az ólomszint.
Több szakértő szerint azonban már maga a mérési eljárás is hibás volt, például mintavétel előtt folyatták a vizet, vagy csak az alacsony ólomszintet produkáló otthonokból vettek újra mintát, a magas szennyezettségűekből nem. Ráadásul a hatóságok abban se voltak biztosak, hogy mely otthonokba érkezett ólomvezetéken a víz, pedig ezek értelemszerűen nagyobb kockázatúak, és ezért a törvény szerint is ezekre kellett volna összpontosítani a méréseknél.
Végül mikor már nem lehetett tovább hárítani, az állami szervek is átvették a független mérések módszertanát, aztán rácsodálkoztak, hogy az így kapott eredmények alapján ők is súlyos ólomszennyezést mértek. Ekkor végül mégis visszatért a város a detroiti vízhez, a kormányzó pedig megígérte, hogy szűrőberendezéseket és szigorú méréseket fognak biztosítani, rögtön másfél évvel a mérgezés megkezdése után.
A víz minősége a visszatérés után is kérdéses, hiszen mostanra a Flint folyó korrozív vize és a mérnöki mulasztás együttes erővel annyira megrongálta a korszerűtlen ólomvezetékeket, hogy a szennyezést nem lehet egy csapásra felszámolni. A hatóságok mindenkinek azt tanácsolják, csak akkor igyon csapvizet, ha van ólomszűrő berendezése. Ezenkívül minden hat év alatti gyereknél meg fogják vizsgálni az ólomszintet.
Extrém komolyan vesszük a helyzetet
– mondta Snyder kormányzó január elején, de addigra már nemcsak a vízvezetékek, hanem a vezetők iránti bizalom is erősen korrodálódott.
Ha a vízbe jutó ólom nem is, néhány tanulság azért leszűrhető. Az egyik, hogy ha van terület, ahol nem érdemes spórolni, az a közműszolgáltatások, mert ez nagyon könnyen vissza tud ütni. A város az olcsóbb szolgáltatás mellett nagyjából napi 140 dollárt spórolt azzal is, hogy nem adtak korróziógátlót a vízhez. Az új polgármester szerint a korrodálódott vezetékrendszer lecserélése ehhez képest 1,5 milliárd dollárba kerülne.
Egyébként is iszonyatosan kockázatos alapos tervezés és hatástanulmányok nélkül belevágni egy ilyen átállásba. A flintihez hasonló esetben általában két-három éves előkészítés szükséges a váltáshoz: meg kell nézni, hogy milyen a vízforrás minősége, tesztelni kell a különböző vízkezelési eljárásokat, hogy ki lehessen választani az adottságokhoz leginkább passzoló módszert, ráadásul a felszíni folyóvíz kezelése még nagyobb falat is. Ehhez képest a flinti telepet 10 hónap alatt készítették fel.
De nem csak Flinttel kapcsolatban tanulságosak a történtek. Hozzájuk hasonlóan több ezer másik amerikai város használja még mindig az idejétmúlt ólomvezetékeket. A 19. század végén és a 20. század elején, amikor a legtöbb városi vízvezetékrendszert kiépítették, azért használtak előszeretettel ólmot, mert könnyebb volt bánni vele, és tartósabb is volt, miközben az egészségügyi kockázatoknak akkor még csak egy kis részével voltak tisztában, és ezek is eltörpültek a vezetékes víz higiéniai előnyei mellett. Azóta már köztudott, hogy milyen súlyos méreg a szervezetbe jutó ólom (és hogy a korábbi határértékeknél mennyivel kevesebb is maradandó károsodásokat okozhat), a kiépített vezetékrendszer viszont még mindig sok városban zavartalanul működik. A különféle adalékanyagokkal egyelőre áthidalható a probléma, de végleges megoldást csak az ólomvezetékek cseréje jelentene. Enélkül az egykor innovatív mérnöki megoldásnak számító ólomvezetékek terhes örökségnek bizonyulhatnak.