A technológia átalakítja az életmódunkat és a munkahelyeinket is. Minden korábbinál többet ülünk, képernyő előtt dolgozunk, hogy aztán hazamenjünk más képernyők elé, így nem vagyunk rákényszerítve a rendszeres testmozgásra, és a szabadidőnket is a passzív szórakozás dominálja. Sokkal bőségesebb és energiadúsabb az átrendünk, mint régen, így az értékes energia tárolására berendezkedett szervezetünk hajlamos túlzásba esni, és akkor is raktározásba fogni, amikor erre nincs szükségünk. A sokat kárhoztatott technológia viszont a probléma megoldásában is segíthet, bár hogy pontosan hogyan, arról még keveset tudunk. Persze gyorsabb lenne kivagdosni a hízásért felelős géneket, de azért egyelőre ne erre gyúrjunk.
A technológia fejlődése mindig a korábbinál nagyobb kényelmet szült. A járművekkel gyorsabban közlekedünk, így kevesebbet gyalogolunk. Az automatizáció miatt eltűnőben van a fizetett testmozgás, vagyis az úgynevezett fizikai munka. Az ehelyett egyre általánosabb ülőmunkák pedig nem tesznek jót az egészségünknek. Pláne akkor, ha közben még előszeretettel nassolunk is.
Ugyanezt az életmódot folytatjuk munka után is. Persze már a tévé elterjedése óta egyre passzívabban töltjük a szabadidőnket, de a digitalizáció és újabb és újabb képernyők ezt a trendet még inkább felpörgették. Ehhez a városiasodás is szépen hozzátette a magáét, hogy még kevesebb szükségünk és egyben lehetőségünk legyen a testmozgásra. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy soha nem látott mértékű "elhízási járvány" sújtja a világot. Ennek a fejlődéssel járó életmódváltozáson kívül az is az oka, hogy nem alkalmazkodtunk még eléggé ehhez a változáshoz. Mekkora a baj, és mi lehet a megoldás?
A súlyproblémákat a nem túl pontos, de általánosan használt testtömegindex (BMI) alapján szokás meghatározni. Ezt úgy kapjuk meg, hogy a testtömeget elosztjuk a méterben megadott magasság négyzetével. (Ezzel a kalkulátorral például a sajátját is megnézheti.) Ha felnőtteknél ez az arányszám 25 vagy nagyobb, akkor túlsúlyról, ha pedig 30 vagy afölötti, akkor elhízottságról beszélünk. Márpedig van miről beszélni bőven. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint
Így néz ki folyamatában, ahogy a világ az utóbbi négy évtizedben egyre jobban elhízott:
Az amerikai járványügyi központ (CDC) szerint az amerikai felnőttek több mint harmada (36,5 százalék) van elhízva. A CDC becslése szerint az elhízottság számlájára írható egészségügyi költségek 147 milliárd dollárt tettek ki 2008-ban, de egy 2015-ös tanulmány szerint 2010-ben már 315.8 milliárd dollár volt ez az összeg.
Magyarország se áll túl rózsásan ezen a téren a különböző felmérések alapján:
A probléma részben nyilván annak köszönhető, hogy túl sokat, illetve túl sok kalóriányit eszünk. De a mérleg másik oldalán legalább ilyen nyomós ok a mozgáshiány. Egy 2014-es tanulmány szerint például az amerikai elhízási láz mögött is ez áll, nem pedig a túl sok kalória: 1994 és 2010 között a fizikailag inaktív nők aránya 19,1-ről 51,7 százalékra nőtt, a férfiaké pedig 11,4-ről 43,5 százalékra, miközben az átlagos napi kalóriabevitel nem változott számottevően ugyanebben az időszakban.
A Milken Intézet nevű amerikai think tank ennél is tovább ment, amikor megállapították, hogy közvetlen kapcsolat mutatható ki az információs és kommunikációs technológiák (IKT) fejlődése és az elhízás között: az első nyomában mindenhol menetrendszerűen megjelenik a második. A 2012-es tanulmányukban [pdf] megpróbáltak konkrét számokat is rendelni ehhez a józan paraszti ésszel is logikusnak tűnő összefüggéshez. 27 ország 1988 és 2009 közötti gazdasági és egészségügyi adatai alapján kiszámolták, hogy
A kutatók szerint az elhízás nagyjából öt évvel követi a fejlesztéseket.
A tanulmány szerint nemcsak azzal járul hozzá a technológia bővülése a nadrágméretéhez, hogy egyre kevesebbet mozgunk miatta, hanem azzal is, hogy megváltoztatja az étkezési szokásainkat. Magasabb kalóriatartalmú ételeket választunk, többet eszünk a képernyők előtt ülve. Az intézet szerint az 1,4 százalékból 1 százalék közvetlenül a kevesebb mozgás hatása, 0,4 százalék pedig közvetetten a képernyők előtti nassolásé.
Egy 2014-es nemzetközi kutatás a másik oldalról, felhasználói irányból jutott hasonlóra, amikor a kutatók azt vizsgálták, van-e összefüggés a háztartásokban megtalálható tévé, számítógép és autó, illetve az elhízás között. A kutatók 17 országból 154 ezer alannyal végeztek felmérést, és azt találták, hogy azokban az országokban, ahol e három közül bármelyik egy eszköz megtalálható a háztartásokban, nagyobb az elhízás és a cukorbetegség kockázata, mint ahol egyetlen eszköz sincs. Egy második eszköz tovább növeli a kockázatot, de egy harmadik már nem. (A legerősebb kapcsolatot a tévébirtoklással találták.)
Ez az összefüggés viszont az adott ország életszínvonalával változik. A szegény országokban sokkal erősebbnek bizonyult, és minél gazdagabb egy ország, annál kevésbé növekszik a kockázat azzal, hogy a háztartásokban megtalálhatók ezek az eszközök. A legtehetősebb országoknál már nem is volt kimutatható a kapcsolat. Eszerint tehát a kényelemmel járó kevesebb mozgás, több ülés, nagyobb energiabevitel és növekvő testtömegindex főleg azokat a társadalmakat veszélyeztetik, amelyek még kevésbé vannak hozzászokva ezeknek az eszközöknek az elterjedtségéhez, míg azokban az országokban, ahol az életmód már korábban átalakult, kezd beállni egy új egyensúlyi helyzet, még ha ez az egyensúly rossz ponton – nagyon magas elhízási aránynál – alakul ki. Ahogy a kutatás vezetője is megjegyezte, nem maguk az eszközök okozzák az elhízást, hanem a hatásuk a viselkedésünkre, vagyis ahogyan használjuk őket.
Ahogy ebből is látszik, az elhízás és a technológia viszonyának megítélése kicsit hasonlít ahhoz a témához, hogy a robotok elveszik-e a munkánkat. Nem a munkát általában veszik el, hanem olyasmit csinálnak meg, ami automatizálható, ezért valójában nincs ránk szükség hozzá, ez viszont nem azt jelenti, hogy munkanélkülivé kell válnunk és haszontalanok vagyunk, hanem éppen azt, hogy kevésbé mechanikus, kreatívabb munkák felé forduljunk. Ehhez viszont tovább vagy át kell képezni magunkat, és a munkahelyek automatizációja azért járhat rövid távon tényleg társadalmi feszültséggel, mert erre nem mindenki képes, ami nem is feltétlenül az ő hibájuk, egyszerűen nem olyan közegben szocializálódtak, amely a folyamatos tanulásra, az önképzésre sarkallt, és így nem is sajátították el az ehhez szükséges képességeket.
Ehhez hasonlóan a technológia által teremtett kényelemnek se kellene feltétlenül abba torkollnia, hogy nem csinálunk semmit. Az ember ahhoz szokott hozzá, hogy elsősorban akkor végez fizikai aktivitást, ha erre szüksége van a boldoguláshoz, márpedig manapság ez egyre kevesebbszer igaz. A megoldás viszont nem az, hogy vissza kell menni szántani vagy gyufát dobozolni, hanem hogy alkalmazkodunk az új helyzethez, és a szabadidőnk nagyobb részét töltjük aktívan, illetve beépítjük az egészségügyi szempontokat a modern életmódba. Ilyen szempontból ez ahhoz hasonló átmeneti időszak, mint amilyen az automatizáció miatti tömeges munkahelyvesztés lesz.
A legjobb persze az lenne, ha minél több munkánkat vennék el a gépek, hogy legyen időnk többet mozogni anélkül is, hogy rá lennénk kényszerítve. Ennél viszont azért realisztikusabb lépésekre is van lehetőség. A munkahelyeken például az már alap, hogy akár egész nap számítógépen dolgozunk, de az még nem, hogy ezt módszeresen megszakítsuk mozgással, vagy akár hogy az ülő munkaállomást olyanná alakítsuk, ahol felváltva állva is lehet dolgozni.
A munkaadóknak egyébként is érdemes lenne beszállniuk a probléma megoldásába, vagy még inkább megelőzésébe, nem jótékonykodásból, hanem mert nyilván egy cégnek is érdeke, hogy az alkalmazottainak ne legyenek költséges egészségügyi gondjai, viszont hosszú távon is bevethető és produktív legyen. Ehhez a Milken fenti tanulmánya is megkínálja a munkaadókat néhány javaslattal, például:
A kormányok vagy önkormányzatok is mozgósíthatnák magukat, hogy mozgósítsák az embereket. Ha például egy városban normális mennyiségű és állapotú, jól használható, biztonságos bicikliutat építenek, könnyebb kiváltani a tömegközlekedést, hogy legalább a két képernyő között ingázva mozogjunk. Ugyanígy a gyalogosbarát környezet is hozzájárulhat ahhoz, hogy több mozgást építsünk be a mindennapjainkba. De az egészségügynek is megéri hosszú távon, ha a közvetlenül az elhízásnak köszönhető betegségek költséges kezelése helyett a megelőzés promotálására költ.
Az elhízás és a technológiai fejlődés kapcsolatát tovább árnyalja, hogy az utóbbinak a kárhoztatása mellett a probléma megoldásában is fontos szerepet szánnak, méghozzá éppen a passzív képernyőidő aktivizálásával. Egy tavalyi tanulmány az alábbi módszereket gyűjtötte össze, amelyek a technológiát hívják segítségül a fogyás elősegítéséhez:
Részben biztosan, de a témába vágó korábbi vizsgálatok nagyrészt rövidtávú és kis mintájú kutatások voltak. A Pittsburgh-i Egyetem kutatói egy tavaly szeptemberi tanulmányban több embert követtek hosszabb időn át, és arra a meglepő eredményre jutottak, hogy a hordható, aktivitásmérő-kalóriaszámoló fitneszkütyük nem hogy nem segítenek a fogyásban, de nélkülük még jobban is megy a felesleg leadása.
A kutatás 471 résztvevőjét 24 hónapon át követték, ebből az első 6 hónapban hagyományos fogyásprogramot végeztettek velük, diétával, mozgással és konzultációval. Fél év elteltével aztán kettébontották a csapatot, és az egyik csoportnak egy weboldalon kellett rögzítenie, mennyit mozgott, a másik pedig kapott egy fitneszkarkötőt. Az így eltelt 18 hónap után kiderült, hogy a kütyüsök csak 3,6 kilót fogytak átlagosan, miközben a másik csoport 5,8 kilót. Bár az aktivitásmérők értelme éppen az volna, hogy mozgásra motiváljanak, a viselőik végül még kevesebbet is mozogtak, mint a társaik – a kutatók se pontosan tudják, miért. Talán mert pontosabban látták, ha az adott napi célt már úgyse tudják teljesíteni, és ezért előbb föladták az edzést; esetleg úgy érezték, a technológia levette a vállukról a felelősséget; vagy jobban figyeltek a kütyüre, mint magára az edzésre.
Egy korábbi, tavaly tavaszi magyar kutatás is arra jutott, hogy megkérdőjelezhető az aktivitásmérők motivációs ereje. A szegedi kutatók eredményei szerint jellemzően nem azok vesznek fitneszkütyüt, akik épp belevágnának a testmozgásba, hanem épp fordítva, nagyobb valószínűséggel kezd el valaki ilyen eszközt használni, ha már amúgy is sportol. Sőt visszafelé sincs közvetlen kapcsolat a sportolás és a kütyük között. Akik idővel leszoktak egy ilyen eszköz használatáról, arról számoltak be, hogy magával a sportolással nem hagytak fel. Az eszköz gyakran akkor került fiókba, amikor lemerült, ami arra utal, hogy ha egy aktivitásmérő használata akár csak minimális aktivitást igényelne, a gazdája hajlamos elfeledkezni róla. Persze ha nem tenné, hanem használná becsülettel, akkor is kérdéses, hogy a mai formájukban egyáltalán elég jók-e ezek a fitneszkütyük arra, hogy elláthassák a nekik szánt feladatot.
A hordható eszközökhöz hasonlóan a mozgásra ösztönző játékok hosszú távú hatása is kérdéses. A Pokémon Go iránt például nagy volt a szakemberek kezdeti lelkesedése, még egyetemi tananyag is lett belőle az aktív életmódra és közösségi tevékenységre buzdító hatása miatt. De alaposabban utánajárva úgy tűnik, bár valóban megmozgat, de csak rövid távon.
Az erre rávilágító, tavaly év végén megjelent tanulmány szerzői toboroztak nagyjából hatszáz Pokémon Go-játékost, és ugyanennyi olyan felhasználót, aki magasról tett Pikachuékra, majd a telefonjukkal megmérték az alanyok aktivitását a játék előtti és utáni hetekben. Arra jutottak, hogy a játék letöltése előtt mindkét csoport nagyjából ugyanannyi (4126, illetve 4526) lépést tett meg naponta, utána viszont a játéktól továbbra is távol maradók tartották ezt a szintet, a gémerek viszont 955 lépésnyivel aktívabban lettek. Hat héttel később viszont ez a hatás eltűnt, és a játékosok is visszatértek a Pokémon Go előtti szintre.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy a fenti ötleteknek ne lenne értelme, csak annyit, hogy a képlet se odafelé nem olyan egyszerű, hogy technológia=halál, se a visszaút nem annyiból áll, hogy még újabb technológia=gyógyulás.
A legújabb fejlesztés, amelytől éppen az elhízási járvány megfékezését remélik, nem egy újabb kütyü, hanem a génszerkesztés területe. Az újabb genetikai kutatások ugyanis azt mutatják, hogy a hízás nem kizárólag az akaraterő hiányán múlik, vagyis nem csak választás kérdése, hanem biológiai adottság is. Ha pedig így van, akkor elvileg egy kis génbirizgálás a gyógyszerek mellékhatása nélkül, permanensen segíthetne a fogyásban – például a CRISPR nevű forradalmi módszerrel.
Néhány példa:
Az viszont még jóval odébb van, hogy ezekből a kutatásokból használható terápiához jussunk, úgyhogy ne a tudósokra várjunk, hanem forduljunk inkább a jó öreg módszerhez, és álljunk fel az asztaltól, fitneszappal vagy éppen anélkül. Már csak azért is, mert attól még a gének módosítgatása se fog megmenteni, hogy tönkremenjenek az ízületeink az egész napos üléstől.
Ne maradjon le semmiről!