"Mivel minden fajnak sokkal több egyede születik, mint amennyi életben maradhat, és mivel ennek következtében a létért való küzdelem gyakran ismétlődik, világos, hogy bármely lénynek, amely ha tetszőlegesen kicsiny mértékben is, de saját előnyére változik, az élet összetett és gyakran változó feltételei között jobb esélye lesz a túlélésre, és ezzel a természetes kiválasztódásra. Az öröklés elve alapján pedig bármely kiválasztott változat az új, módosult alakjában fog továbbterjedni" – vázolja föl Charles Darwin A fajok eredetének bevezetőjében az evolúcióelmélet alapjait.

Bár a könyv csak 1859 őszén jelent meg, a benne foglaltakat a tudós már 1858. július elsején megosztotta a világgal: a kor egyik legrangosabb tudományos fóruma, a londoni Linné Társaság előtt ekkor olvasták fel azt a kéziratrészletet, amiben Darwin összefoglalta evolúcióelméletét. Darwin hirtelen lépett nyilvánosság elé, mivel június 18-án levelet kapott tudóstársától, Alfred Russel Wallace-tól: Wallace gyakorlatilag szintén felismerte a természetes kiválasztás mechanizmusát (emiatt egyébként néha Darwin–Wallace-elméletként hivatkoznak az evolúcióelméletre). Darwin ettől pánikba esett, kivonatolta egy korábbi kéziratát, és két héttel később ezt olvasták fel Wallace egy értekezésével együtt. A tudós a következő évben megírta A fajok eredetét, az első kiadás 1250 példánya 1859. november 22-én került a könyvesboltokba, és egy nap alatt elfogyott. Fontos állomás volt ez az ember eredetének megértésében, de jelentőségének átlátásához meg kell ismerkedünk Darwin elődeivel.

Már a nagyapja is

Bár már az ókóri görögök is megfogalmaztak az evolúcióhoz köthető gondolatokat – Démokritosz, Epikurosz és az atomisták már 2400 évvel ezelőtt azt vallották, hogy a földi élet és az emberek hosszú idő alatt, isteni beavatkozás nélkül jöttek létre –, a darwinizmus előzményeit a 18. század második felének felvilágosult gondolkodói között kell keresnünk. A francia Georges-Louis Leclerc, Buffon grófja Les Epoques de la Nature című könyvében ekkor értekezett arról, hogy a természet erőinek milyen hatásuk van az élőlények létrehozásában. Darwin szerint ő volt a természetes szelekció első modern tárgyalója. Az elsők között fogalmazta meg ezt az elvet a skót James Burnett is, ő azt is kijelentette, hogy az ember a főemlősöktől származik.

Burnett gondolatait Erasmus Darwin, Charles Darwin nagyapja fejlesztette tovább, a 18. század végén Zoonomia című művében arról írt, hogy az állatok "egyetlen élő rostból" fejlődtek ki, a változások fő mozgatórugója a környezethez való alkalmazkodás, és a változtatások továbböröklődtek. Jean-Baptiste Pierre Antoine de Monet, Lamarck lovagja 1809-ben, Darwin születésének évében ismertette Philosophie Zoologique című könyvében a később lamarckizmusként emlegetett elméletét (ebben a műben jelent meg először a "biológia" szó). Eszerint az egyedek életük során kifejlesztenek bizonyos szükséges tulajdonságokat, majd továbbörökítik őket, és ez a fajok fejlődésének alapja. Említést érdemel még az angol William Smith, aki elsőként írta le az összefüggést a különböző kőzetrétegek kora és a bennük levő fosszíliák között.

A 18. század gyakran filozófiai mélységekbe bocsátkozó tudósai jellemzően okos, ráérő nemesemberek és polgárok voltak, de a következő évszázadban a tudomány intézményesült, a tudományos tudás elvált a laikustól. Az 1800-as években már többnyire főállású tudósok, professzorok művelték a tudományt, közülük leginkább Charles Lyell volt hatással Darwinra. A skót geológus Principles of Geology (A geológia alapelvei) című munkáját Darwin magával vitte világkörüli útjára. A könyvnek az evolúcióelmélet szempontjából legfontosabb megállapítása, hogy a Föld több százmillió éves – ami Darwin számára világossá teszi, hogy a fajok változására rengeteg idő volt –, illetve az, hogy ugyanazok az erők alakították a Föld fejlődését múltban, mint ma.

Darwin másik nagy ihletője Thomas Robert Malthus, a közgazdaságtan jeles alakja volt, aki a század elején An Essay on the Principle of Population (Esszé a népesség alapjairól) címmel írt nagy hatású művet. "Tézisei ma is közismertek: a javak bősége számtani, a populáció ellenben mértani haladvány szerint fejlődik, ennek eredménye nyomor, szegénység és bűn" – írja Kampis György A fajok eredetéhez írt előtanulmányában. Darwin olvasta Malthus művét, és felismerte, hogy a természet is hasonló elv szerint dolgozik: az adott élőhelyen született egyedeknek csak egy része tud fennmaradni és szaporodni.

1800 nap alatt a Föld körül

Bár az említett tudósok nagyban hatottak Darwinra, az evolúcióelmélet kidolgozása nehezen képzelhető el a Beagle nevű háromárbocos útja nélkül. A vitorlás 1831-ben indult világkörüli kutatóútra, az akkor 22 éves Darwint mentora, John Stevens Henslow ajánlotta a kapitány figyelmébe. Darwin apja kívánságára ebben az évben végzett a cambridge-i teológián (itt ismerkedett meg Henslow-val), de ekkor már túl volt egy szakmai vargabetűn: először orvosnak tanult, de nem bírta az operációk látványát. A bizonytalankodó fiatalembernek, aki a kor hóbortjának engedve bogarakat gyűjtött, és tájékozott volt kora természettudományos irodalmában is, kapóra jött Henslow segítsége. Eleinte kalandvágyból vállalkozott az útra, de a Földet körülhajózva rátalált tudományos ambícióira. Apja ellenezte a hajóutat, de sógora, Josiah Wedgwood rábeszélésére beleegyezett fia utazásába.

A Beagle Dél-Amerika partjai mentén haladt délnek, majd a kontinenst megkerülve a nyugati oldalon is követte a partot. Az Egyenlítőhöz érve kikötött a Galápagos-szigeteken, onnan Új-Zélandra, majd Ausztráliába vitte utasait. Az Indiai-óceánon áthaladva Darwinék elérték Afrika déli csücskét, onnan visszajutottak Dél-Amerika keleti partjaihoz, és innen utaztak haza Angliába. A teljes út majdnem öt évig tartott, és mivel Darwin folyamatosan küldte haza kutatási eredményeit és feljegyzéseit, 1836 végén már mint nagy nevű természetkutató léphetett szülőföldjére.

A tudós a hajón többnyire olvasott (mint említettük, többek között Lyellt), az út kétharmadát azonban szárazföldön töltötte. Kőzetmintákat, fosszíliákat, élőlényeket gyűjtött, köztük sok olyat, ami még ismeretlen volt a tudomány számára. Feltűnt neki, hogy az élővilág mennyire eltérő, ahogy a geológiai sajátosságok is változnak – különösen a Galápagos-szigeteken volt ez szembeszökő, ahol a pintyek attól függően változtak, hogy melyik szigeten éltek (annyira, hogy némelyik pintyfajról Darwin először azt gondolta, hogy meggyvágóval vagy rigófélével van dolga).

Titkos notesz

Miután hazatért, Darwin személyesen is találkozott Lyellel és más tudósokkal, és a segítségükkel elemezte a begyűjtött élőlényeket és leleteket. Egy ornitológus, John Gould felfedezése megdöbbentette a tudóst: kiderült, hogy a Galápagos-szigeteken begyűjtött tizenkét madárfaj – az olykor nagyon különböző csőrformák ellenére – kivétel nélkül pinty. Darwint nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a pintyek egyetlen fajból alakultak ki a különböző életkörülményekkel szolgáló szigeteken. 1837 júliusában elkezdte vezetni titkos noteszét, és ebbe először skiccelt fel egy törzsfejlődési fát, majd fölé írta: "gondolom".

Egy ma is megtekinthető papírlapon egészen más jellegű jegyzetet készített: két oszlop látható rajta: "megházasodni", "nem megházasodni". Darwin a pró és kontra érveket összegyűjtve próbálta eldönteni, alapítson-e családot. Mint arról sorai tanúskodnak, úgy vélte, a házasság ellen szól, hogy "kevesebb pénz jut könyvekre", illetve hogy "borzalmas időveszteség", a nősülés mellett olyan érveket hozott fel, mint az "állandó társ és barát az öregkorra... legalábbis jobb, mint egy kutya". Végül a házasság mellett döntött, 1838-ban udvarolni kezdett Josiah Wedgwood lányának, Emmának (aki tehát az unokatestvére volt), és 1839 elején el is vette feleségül. Példás családi életet éltek, a nő tíz gyerekkel ajándékozta meg (három közülük fiatalon meghalt).

A tudós az esküvőjét követő években az egyes szakterületen nála képzettebb tudóstársai segítségével utazásának tudományos eredményeit rendezte írott formába. A Zoology of the Voyage of H.M.S. Beagle (vagyis a Beagle utazásának zoológiája) című mű 1838 és 1843 között öt kötetben jelent meg. A nagy munka ellenére Darwin folyamatosan foglalkozott bimbózó elméletével: ha csak lehetősége nyílt rá, információkat gyűjtött más természettudósoktól, de állattenyésztők, nemesítők eredményeit is érdeklődve figyelte. Az 1840-es években már több tudóstársával is megosztotta, min dolgozik, vázlatait, jegyzeteit 1844-ben 230 oldalas kézirattá dagasztotta. Végül az adta meg a végső lökést, hogy Wallace vele párhuzamosan, hozzá nagyon hasonlóan írta le a természetes szelekciót egy Darwinnak írt levelében. 1858 nyarán megtörtént az ominózus felolvasás a Linné Társaság előtt, bő egy évvel később pedig megjelent A fajok eredetének első kiadása.

Egyedek, változatok, fajok

Darwin éppen gyászolt, mivel egyik kisfia június végén halt meg, Wallace pedig Borneón volt, így egyik tudós sem vett részt a Linné Társaság ülésén: a társaság titkára olvasta fel az értekezéseket. Az eseménynek nem volt nagy azonnali visszhangja. Amikor a társaság elnöke 1859 májusában értékelte az előző évet, úgy vélte, hogy nem történt forradalmi felfedezés, a dublini Haughton professzor pedig úgy fogalmazott, hogy Darwin értekezésében "minden új gondolat hibás, és minden igazság régi". Néhány fiatal tudóst mégis azonnal meggyőzött az előadás, és egy csoport kezdett formálódni Darwin köré. A követők száma A fajok eredetének megjelenése után nőtt – akárcsak az ellenségeké.

A könyvet Darwin többször átdolgozta, az utolsó, hatodik kiadás 1872-ben jelent meg (ez a magyar fordítás alapja is). A mű legnagyobb erénye, hogy feloldja a faj fogalmát. Darwin egyedekről és módosulással való leszármazásról ír, illetve ehhez kapcsolódóan egyedek változatairól beszél, hangsúlyozva, hogy csak folyamatos, apró változások révén alakulhatnak ki új fajok. "Én a faj fogalmát önkényesnek tartom, amelyet az egymásra közelről hasonlító egyedek csoportjára csak a kényelem kedvéért használunk, (...) ez nem nagyon különbözik a változat fogalmától, amelyet a kevésbé elkülönülő és ingadozóbb formákra alkalmazunk" – írja.

Érdemes még megjegyezni, hogy a műben a Darwin által kifejtett természetes kiválasztás elmélete független a haladás vagy valamiféle cél feltételezésétől. Darwin szerint bizonyítatlan hipotézisként fogalmazható meg, hogy a folyamatos kiválasztás során a szervezet fejlettsége többnyire növekszik. "Jól értsük meg: ma is lényegében az a helyzet, hogy a modern evolúcióelmélet nem a fejlődésről, a komplexitásnövekedésről szól - ez látszólagos önellentmondás, de mégis így van – fogalmaz Kampis György. – Más szóval az, hogy az evolúciónak mi az iránya, egyszerűen nem része a jelenlegi evolúcióelméletnek."

Ezek a kérdések persze már Darwin életében is felvetődtek, nagy vitákat kavartak, és a kor természettudósainak egy része a darwini elmélet alapjait is megkérdőjelezte (az újabb kiadások átdolgozásait többnyire az indokolta, hogy Darwin követni akarta ezeket a vitákat). A legemlékezetesebb szócsata 1860-ban zajlott le egy Oxfordban rendezett evolúciós vitán, ahol Samuel Wilberforce, Oxford anglikán érseke a következőt kérdezte a csak "Darwin bulldogjaként" ismert Thomas Huxley-től: "Ön nagyapja vagy nagyanyja révén származik a majomtól?" Huxley erre így válaszolt: "Inkább származnék majomtól, mint olyan embertől, aki elfedi az igazságot." Az érsek egyébként csúsztatott: Darwin sehol sem állítja, hogy az ember a majomtól származik, ő csak közös ősről beszél.

Tudományosan elfogadott tény

Élete utolsó két évtizedében Darwin további tudományos könyveket írt, ezek közül a legjelentősebb az 1871-ben megjelent Az ember származása és az egy évvel később kiadott Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése. (De írt könyvet többek között a növények mozgásáról és a földigilisztáknak a talaj formálásában betöltött szerepéről is.) Bár élete végéig kapott támadásokat, megbecsült tudósként halt meg 1882. április 19-én. A Westminster-apátságban temették el, nem messze Isaac Newton sírjától.

Az evolúcióelméletet ért támadások Darwin halála után is folytatódtak. A legismertebb ilyen megmozdulás az 1925-ös daytoni majomper volt: John Scopes középiskolai tanárt egy Tennessee állambeli törvény alapján beperelték, és 100 dolláros pénzbüntetésre ítélték, amiért az "ember állati eredetét" tanította a Biblia tanításaival ellentétben. A per legemlékezetesebb mozzanata, hogy Clarence Darrow evolucionista gyakorlatilag ízekre szedte a vád fő tanúját, William Jennings Bryant. A törvényt hamarosan visszavonták, és a következő évtizedekben a modern tudományágak – mindenekelőtt a genetika – révén több oldalról is bizonyítást nyert az evolúció ténye (más kérdés az evolúcióelmélet, amiről ma is folynak tudományos viták). A evolúció mai tudományos elfogadottságára jellemző a híres zoológus-genetikus, Theodosius Dobzhansky 1973-ban tett kijelentése, miszerint "a biológiában minden csak az evolúció fényében nyer értelmet". De az evolúció és a darwini elmélet más, sokszor új tudományterületen, többek között a mesterségesintelligencia-kutatásban és a szociológiában is termékenynek bizonyult.

A tudomány elfogadottság azonban nem találkozik a társadalmival, az utóbbi évtizedekben megerősödtek a kreacionista mozgalmak. Különösen az Egyesült Államokban népszerűek ezek a vallásos gyökerű eszmék, a legelterjedtebb a tudományos köntösbe bújó, teremtő intelligencia létét feltételező értelmes tervezettség elmélete. Bár nagyon hangos kisebbségről van szó, egyelőre úgy tűnik, hogy Darwin nyugodtan alhat a sírjában, mert a tudomány nem fogadja be ezeket a mozgalmakat.

(A fajok eredete ingyenes e-könyv formájában, Kampis György fordításában itt elérhető. A cikkben szereplő idézetek innen származnak. A kreacionista mozgalmakról holnap közlünk bővebb összeállítást.)