A szóvicc érdekes ambivalencia a humorban: egyszerre örvend nagy népszerűségnek és kétes hírnévnek. A szóvicc szórakoztató, de csak a maga fájdalmas módján: szóviccet hallani általában olyan, mint Zuzu Petalsszal beszélgetni. És mint ahogy nyilvánvaló, hogy a reklámipari kreatívok éhen halnának szóviccek nélkül, senki nem kétli, hogy Geszti Péternek az örökkévalóságig kell majd Ludas Matyikat olvasgatnia a pokolban. A szójátékokra különösen alkalmas angol nyelvben is hasonló a műfaj megbecsültsége. A 18. században élt híres lexikográfus, Samuel Johnson például azt állította, hogy a szóvicc – angolul pun – a humor legalantasabb formája, Edgar Allan Poe szerint viszont a jó szóvicc jutalma éppen a hallgatóság ellenérzésében mérhető. Johnson ma bizonyára elszörnyedve látná, hogy az interneten proxyt lehetne rekeszteni a szóvicceknek szentelt angol gyűjtőoldalakkal, ahol olyan, magyarra lefordíthatatlan rettenetek semmisítik meg az olvasó mentális védelmét, mint a "Time flies like an arrow. Fruit flies like a banana." De ahogy az igényes asztalos mondja: félre a tré fát.

Két agykutató bemegy a kocsmába...

A szóviccek – és egyáltalán a viccek – értelmezésének biológiai háttere viszonylag szűz terület az orvostudományban, de abban nagyjából minden kutatás egyetért, hogy az agyműködésben jelentős különbségek fedezhetők fel a szóviccek és a mórickás-nyuszikás, szituációs viccek felfogásakor, másként zajlik ezeknek a megértése. Most hangsúlyozottan a vicc jelentése megértésének fázisáról, az úgynevezett kognitív juxtapozícióról van szó, nem arról, amikor a már megértett vicc érzelmeket – jó esetben nevetést – vált ki belőlünk.

A vicckutatás akkor lendült fel, amikor megjelentek az olyan modern, kutatásban is használt diagnosztikai eszközök, mint a funkcionális mágneses rezonancia alapú képalkotó berendezés (fMRI) vagy a korszerű EEG-k, amelyekkel a korábbi módszereknél pontosabban lehetett vizsgálni az agytevékenységet. Az fMRI működése azon alapul, hogy a megnőtt aktivitású agyterületek közelében a hemoglobinkoncentráció megváltozik, és megfelelő képalkotó módszerekkel így folyamatosan lehet ábrázolni, mi történik az ember agyában, ha különböző ingerek érik őket, például vicceket hallanak. Richard Wiseman, a Nagy-Britanniában működő hertfordshire-i egyetem kutatója néhány éve ilyen eszközzel vizsgált önkénteseket, akiknek vicceket olvastak fel. Wiseman arra jutott, hogy a hagyományos viccek megértése nagyon is jól behatárolható helyen, a homloklebeny hátsó részén történik. Ez egybevágott azokkal a kutatásokkal, amelyek szerint az emberek, akiknek ez az agyterületük sérül, gyakran elveszítik a humorérzéküket.

Wiseman egy internetes felmérést is végzett: a Laugh Lab nevű projektben több mint 100 ezer ember szavazott több mint 40 ezer viccre, hogy kiderüljön, melyik is a világ legjobb vicce (bár ezt Monty Pythonék klasszikus jelenete óta tudjuk). Íme a győztes:

Két New Jersey-i elmegy az erdőbe vadászni. Egyszer csak egyikük összeesik, és nem mozdul többet, nem is lélegzik. A társa gyorsan felhívja a mentőket:
– Az erdőben vadásztunk, amikor a társam összeesett. Úgy tűnik, meghalt. Mit csináljak?
Mire a segélyvonal ügyeletese:
– Először is győződjön meg róla, hogy tényleg meghalt.
A telefonban rövid szünet, majd az ügyeletes egy puskadörrenést hall. Ezután megint a vadász szól bele a telefonba:
– Oké, és most?
(Megjegyzés: a New Jersey-i származás az amerikai viccekben általában a szereplők ostobaságra utal, a New Jersey-i emberek nagyjából a magyar viccek rendőreinek felelnek meg.)

Wiseman szerint a Laugh Lab legnépszerűbb vicceiben egyértelműen fel lehetett fedezni hasonló mintákat. Az emberek leginkább azokon a vicceken nevettek, amelyeknek eredményeként felsőbbrendűnek érezhették magukat, vagy olyasvalamin nevethettek, ami miatt a civil életben aggódniuk kellett, vagy a viccben valamilyen nem helyénvaló esemény, inkongruencia történt. A legjobb szavazati átlaggal végző fenti vadászos vicc – ami egyébként több mint fél évszázados, szóval szakállas poén – mindhárom feltételnek megfelelt: a buta vadászhoz képest felsőbbrendűnek érezhetjük magunkat, kinevethetjük a halált és nem helyénvaló, ahogy a vadász félreérti az ügyeletes szavait.

A tévedés lehet fatál is

Mindhárom fenti tényező hiányzik viszont a szóviccekből, ugyanakkor a szóviccekre az emberek általában mégsem úgy reagálnak, mint egy gyenge nyuszikás viccre. Az ezt feltáró, agyműködést vizsgáló kutatásokban úttörőmunkát végzett Vinod Goel és Raymond J. Dolan a londoni Neurológiai Intézetben. A tudósok 2001-ben folytattak le egy kísérletet, amelyben fMRI-vel vizsgálták 14 egészséges alany agyműködését, miközben felolvastak nekik hatvan viccet. A szóviccek hasonlóan hangzó szavak más-más jelentéseivel operálnak, a kutatók azt vizsgálták, hogyan jelentkezik ez az agyban. Goelék kísérletében a tréfák fele úgynevezett szemantikai vicc volt, amelyek sikeres feldolgozásához a szavak evidens értelmezése után egy másik jelentést kell keresni. A kutatásban szereplő egyik szemantikai vicc például ez volt:

– Miért nem harapják meg a cápák az ügyvédeket?
– Szakmai alázatból.

A viccben az egyértelmű jelentés – a cápa mint a tengeri állat – helyett a hallgatónak egy másik, jóval szokatlanabbat kell keresnie az értelmezéshez, jelen esetben a gátlástalan és könyörtelen jogászok egy – főleg angol nyelvterületen használt – gúnynevét, a cápát. A kísérletben szereplő viccek másik fele fonológiai vicc volt – ha úgy tetszik, igazi szóvicc –, vagyis olyan poénok, amiket csak akkor értünk meg, ha egyszerre mindkét jelentését felfogjuk egy szónak vagy kifejezésnek. Például egy ismert szóvicc szerint a jénai tál és a tévedés közti különbség az, hogy a jénai üvegtál, de a tévedés lehet fatális. Itt a "fatál is" és a "fatális" szavak jelentéstartalmát kell egyidejűleg felidéznünk, hogy leessen a poén.

Goelék tesztjei szerint a fonológiai viccek és a szemantikai viccek megértése más területeken zajlik az agyban. Előbbiek hatására a jobb és a bal halántéklebenyben is megnőtt az aktivitás, amelyeknek a nyelv szemantikai feldolgozásában van fő szerepe: a bal halántéklebeny akkor működik, amikor egy szóhoz hozzákötjük a legvalószínűbb jelentését, a jobb oldali pedig akkor, amikor az eredetin kívül alternatív, nem annyira egyértelmű jelentéseket is keresünk. A szóviccek értelmezésekor viszont a bal halántéklebeny mellett a baloldali frontális lebeny is aktiválódott, ez a terület pedig a beszédhangok felismerésében játszik fontos szerepet. A megértés után a viccek által kiváltott érzelmi válasz minden esetben ugyanott, a ventrális prefrontális kéregben történt, és az itt kimutatható aktivitás mértéke összecsengett azzal, hogy a hallgatók nagyon viccesnek találták az adott szóviccet, vagy azt gondolták, hogy a poén csak egy so-so vicc. Ez az agyterület egyébként az önjutalmazási mechanizmusokért felelős idegrendszeri körök egyik eleme.

Puns not dead

Seana Coulson, a kaliforniai egyetem kognitív tudományokkal foglalkozó kutatója 2005-ben EEG-vel vizsgálta, hogy milyen agyi aktivációt váltanak ki a szóviccek. A jobb sorsra érdemes – és bizonyára leszíjazott – alanyoknak 320 egymondatos szóviccet olvastak fel. A kísérlet arra világított rá, hogy a nyelvi megértésért felelős területek szóvicchallgatás közben mindkét agyféltekében egyformán aktiválódtak, és Coulson Goelék eredményére is támaszkodva magabiztosan jelenthette ki, hogy a bal féltekében tároljuk a szavak legegyértelműbb jelentését, a jobb agyféltekét pedig akkor hívjuk segítségül, ha a szavak másodlagos, nem olyan gyakori jelentését akarjuk felidézni.

Coulson vizsgálata azonban rávilágított arra, hogy a szóvicceket akkor értjük meg, ha egyszerre fogjuk fel a kétértelmű szavak lehetséges jelentéseit (az EEG-vel végzett vizsgálatok időbeli felbontása nagyon jó). A kutatók szerint egy szóvicc feldolgozásakor mindkét agyféltekénkben aktiválódik a szemantikai megértésért felelős terület, és ez így is marad végig, amíg a viccre gondolunk: mindkét jelentést észben tartva fogjuk fel a tartalmát. Ez a mindkét agyféltekét megdolgoztató feladat komoly szellemi erőpróba, kisebb ökölcsapás az agynak. Valószínűleg ez a sokk fáj annyira, amikor végre leesik egy borzalmas szóvicc poénja.

A szóvicceket általában azok gyártják, akik a fenti agyterületek egyidejű aktiválására fokozottabban képesek, bár mivel kevesen kutatták eddig a témát, tulajdonképpen egyik felfedezett összefüggés sem eléggé alátámasztott. Az viszont színtiszta spekuláció – bár sokaknak feltűnt már, és az Index szerkesztőségében is megfigyelhető –, hogy a műszaki végzettségűek és általában a reáltudományok felé vonzódó emberek hajlamosabbak a szóviccek puffogtatására és kultiválására. A nyelvi kifejezőkészség és a matematikai érzék közötti kapcsolatot sokan és sokszor igazolták már, valószínűleg ez áll a jelenség mögött – talán egyszer majd a sok haszontalan kutatás között ennek igazolására is jut valamennyi az fMRI-k, EEG-k és egyéb drága berendezések gépidejéből.

Végezetül: David Hawkins, az amerikai Jacksonville-ben található Mayo Clinic orvosa egy tavalyi esetismertetésben megemlékezik egy 81 éves, Alzheimer-kórban szenvedő nőről, akinek súlyosan károsodott a memóriája, de továbbra is brutális szóviccekkel büntette a környezetét. A szóviccektől tehát a végső elhülyülés sem menthet meg minket, de hogy ez örömteli vagy lesújtó hír, azt nem szeretnénk eldönteni; tegye meg, aki nálunk jobban edukált. Nekünk nem e' dukált. (Elnézést.)