A pszichiátria legendáriumámak sokat idézett sztorija egy anekdota Sigmund Freudról: állítólag a neves pszichiáter egyik előadásán éppen akkor gyújtott rá egy szivarra, amikor a fallikus szimbólumokról beszélt. A közönség derültségét hallva Freud a rá jellemző száraz humorral csak ennyit mondott: „Uraim, a szivar néha csak egy szivar”. Bár nem bizonyított, hogy az eset tényleg megtörtént, az anekdota nem lóg ki Freud életművéből: a XX. század egyik legjelentősebb gondolkodója hetven évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig kész volt csiszolni, alakítani elméletein. Többek között ennek a hozzáállásnak köszönhetően rakhatta le a pszichoanalitikus terápiás módszerek alapjait.

A hipnózis nem elég

Freud 1856. május 6-án született Freibergben (Příbor, ma Csehországban található), apja, egy zsidó textilkereskedő második házasságából. A kis Sigmund gyerekkorában is kitűnt ragyogó intellektusával, ezért a szülei mindent megadtak azért, hogy a gyerek megfelelő oktatásban részesüljön és hozzájuthasson az őt érdeklő könyvekhez – annak ellenére, hogy az időközben Bécsbe költöző család egyre szerényebb körülmények között élt. A szülők áldozatai nem voltak hiábavalók: Freudot felvették a bécsi egyetem orvosi karára, ahol egy ideig fiziológiát kutatott, majd anyagi megfontolásokból úgy döntött, hogy inkább gyakorló orvos lesz (későbbi kutatásai is többnyire magánpraxisának betegeire épültek).

Freud a bécsi közkórházban kezdett dolgozni, ahol többek között Theodor Meynert, a kor egyik legismertebb neurológusa tanította. Freud Meynert mellett gyakorló neurológussá képezte magát, majd az 1880-as évek közepétől figyelme egyre inkább a lelki élet működésével, a neurózisok keletkezésével és terápiájával kapcsolatos felfedezésekre irányult. Nagy hatással volt rá 1885-ben egy franciaországi tanulmányút, ahol találkozott az ország két híres pszichiáterével, a Párizsban dolgozó Jean-Martin Charcot-val és a Nancyben tevékenykedő Hippolyte Bernheimmel.

Charcot és Bernheim hipnózissal gyógyítottak hisztériás betegeket. A módszer alapjait Messmer német orvos rakta le a 18. században (nevét az angol „mesmerize”, azaz „megigéz” szó is őrzi), aki azt gondolta, hogy a hipnózis során valamilyen láthatatlan energia árad ki a hipnotizőrből, ami segít a szenvedő betegen. A hipnózis mint módszer felkeltette Freud figyelmét, és rögtön két fontos iskolát tanulmányozhatott: Charcot szemlélete neurológiai, Bernheimé inkább pszichológiai volt. Ez a tanulmányút is hozzájárult a pszichoanalízis megalkotásához: Freud éppen azért kezdett új utakat keresni, mert elégedetlen volt a módszerrel. Úgy vélte, nem mindenki hipnotizálható, és hogy a hipnózissal nehéz tartós eredményt elérni.

Miután Freud 1886-ban visszatért Bécsbe, megnyitotta rendelőjét, majd feleségül vette a jómódú családból származó Martha Bernayst. Első jelentősebb tudományos közleményét barátjával, Joseph Breuerrel együtt írta, a Tanulmányok a hisztériáról című kötet 1895-ben jelent meg. A könyv azért fontos, mert szerepel benne a titokzatos Anna O. esete – Freud később többször hangoztatta, hogy a pszichoanalitikus szemlélet kezdete ennek a betegnek a kezelése volt, és nem mulasztotta el kiemelni Breuer érdemeit.

Anna beszélgetőkúrái

A gazdag családból származó Anna O. (valódi nevén Bertha Pappenheim) Breuer páciense volt, aki hisztériával került a neurológushoz. Breuer 1880 végétől két év alatt több mint ezer órát töltött a nő kezelésével, és Freuddal is megvitatta a terápiát. Pappenheim változatos tüneteket produkált a pszichés fájdalomtól a beszéd- és étkezési zavarokon át a paralízisig és az amnéziáig, néha pedig zavart állapotba került, és szavakat, kitalált történeteket motyogott maga elé. Breuer eleinte hipnózissal próbálkozott, majd felhagyott ezzel, és arra bátorította a nőt, hogy mondja ki hangosan a szavakat, amik eszébe jutnak – ez a szabad asszociációs módszer később Freudnál is nagy szerepet kapott és beépült a pszichoanalízisbe.

Breuer a nőt több „beszélgetőkúrának” vetette alá, amelynek során Anna O-nak el kellett mondania, hogy egy konkrét tünete mikor, milyen körülmények között jelentkezett. Az orvos azt tapasztalta, hogy egy-egy ilyen beszélgetés után az adott tünet elmúlt, és ahogy az időben visszafelé haladtak a tünetek kibeszélésével, eljutottak Pappenheim apjához. A férfi 1881 tavaszán halt meg, de már előző nyáron nagyon beteg volt, és Bertha lányán ekkor jelentkeztek az első tünetek. Freud szerint a nő szimptómáit az édesapja betegsége, majd későbbi halála miatt érzett bánat okozta.

Nem tudni biztosan, hogy ez-e a teljes igazság – több Freud-kutató úgy véli, hogy Anna O. tüneteinek nagy részét epilepszia okozta –, de az biztos, hogy a beszélgetőkúrák javítottak a nő állapotán. Anna O. esete azért is érdekes, mert szép példája az indulatáttételnek, vagyis annak a jelenségnek, amikor a páciens egy számára fontos ember iránt érzett érzéseit a terapeutára irányítja. Miután eredeti tüneteiből átmenetileg kigyógyult, a nő téveszméje az lett, hogy Breuer gyermekét várja. Az orvos ekkor felhagyott a nő kezelésével. Bertha Pappenheim egyébként később kigyógyult neurózisából, és a bécsi nőmozgalom egyik jelentős alakja lett.

A tudattalan ereje

Anna O. esete felvillanyozta Freudot, a tudós a következő két évtizedben igen termékenyen kutatta azt, hogy a romantikus természetfilozófiában korábban már ismert fogalom, a tudattalan milyen összefüggésben van a betegek tüneteivel. Számos könyvet írt ekkoriban, például két igen fontos munkáját, az 1900-as Álomfejtést és az egy évvel később kiadott A mindennapi élet pszichopatológiája című kötetet. Az évek során egyre több pszichés jelenséget térképezett fel, folyamatosan csiszolgatva elméletét.

Az elmélet legfontosabb, ma is elfogadott pontja az, hogy a tudattalan lelki folyamatok koncepciója, azaz hogy a tudatalattiban lezajló folyamatok az ember magatartásában döntő szerepet játszanak. „Ez Freud elméletének legsikeresebb része, ami a XX. század emberképének integráns részévé vált” – írja Tringer László, a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai Intézetének korábbi vezetője, A pszichiátria tankönyve című munkájában. Az új emberkép kiábrándító volt a korábbi, racionalista emberkép után. „Ez az ember már nem az ész által vezérelt büszke hódító, hanem önmaga nyomorúságának, irracionalitásának, neurózisának kiszolgáltatott, meglehetősen szánalmas lény” – fogalmaz Tringer.

Freud másik fontos megállapítása a pszichés determinizmus: szerinte minden megnyilatkozásunkat, még véletlen melléfogásainkat, nyelvbotlásainkat, álmainkat is meghatározza, befolyásolja a tudattalan (lásd „freudi elszólás”). A tudós szerint a neurózisok a tudattalanban lezajló konfliktusok eredményeképpen jönnek létre. Ekkor az én számára elfogadhatatlan impulzusok elfojtása nem sikerül teljesen, a feszültség felszínre tör. A szabad asszociáció módszere, az álomelemzés és a tévcselekmények elemzése viszont alkalmas a tudattalan folyamatok feltárására és a tudatba emelésére. Mint Tringer írja, ez a terápiás érték a pszichoanalízis lényege.

A freudi elmélet része még, hogy a gyermeki fejlődés – különösen a szexualitás fejlődése – döntő hatással van a felnőtt személyiség alakulására. Freud a szexuális ösztön, a libidó fogalmát tág értelemben használta, a csecsemő elemi biológiai késztetéseit is a szexualitás körébe vonta. Ennek megfelelően a gyermek fejlődését pszichoszexuális szakaszokra osztotta aszerint, hogy az örömszerzésnek melyik testrész és milyen biológiai funkció a fő forrása. Így megkülönböztetett orális szakaszt (1-2 éves korig, amikor a gyereknek a szopás okoz örömet), anális szakaszt (2-4 éves korig, amikor a gyereknek a széklet visszatartása és elengedése okoz örömet), fallikus szakaszt (4-7 éves korig, amikor a nemi szerv simogatása az öröm), amit egy csendes látenciaperiódus követ (7-12 éves korig), végül a serdüléssel megkezdődő genitális szakaszt. Ha ezt a fejlődést megzavarja valami, annak a felnőttkorra is kiható személyiségzavar, neurózis lehet az eredménye. Freud kiemelt figyelemmel követte az ellenkező nemű szülő iránti érzelmi kapcsolat zavarait, az Ödipusz-komplexust (anya-fiú) és az Elektra-komplexust (apa-lány).

Freud élete során több modellbe rendezte a lelki folyamatokat, amiket egymás ellen feszülő dinamikus erőkként képzelt el: úgy gondolta, az ember ösztönök és normák, vágyak és tabuk között őrlődik. Kezdeti modelljében a lélek tudattalan, tudatelőttes és tudatos részekből áll, a tudattalanban az ösztönkésztetések találhatók, a tudatelőttes pedig olyan elemeket tartalmaz, amelyek csak külön koncentráció esetén válnak tudatossá. Ezt a modellt továbbfejlesztve Freud a személyiséget három rendszerre osztotta. Az ösztönén (Id, a latin semleges névmás, németül Es) a személyiség legprimitívebb része, ahol a legősibb késztetések találhatók, például az éhség, szomjúság és szexuális öröm. Az Id az örömelv alapján működik. A logikus és elvont gondolkodás helye a realitáselvű én (Ego, németül Ich). Ez a személyiség végrehajtó része, aminek tudatos és tudattalan elemei is vannak (nem tudatosak például az olyan énvédő mechanizmusok, mint az elfojtás vagy a projekció).

A harmadik rendszer a felettes én (Superego, Überich), a társadalom konvenciói, erkölcsi értékei és a lelkiismeret képviselője. Az én az ösztönén és a felettes én közti feszültségeket igyekszik harmóniába hozni, de ha a felettes én túl erős, az ösztönén a tudatalatti részbe szorulhat, és ez az elfojtás a lelki zavarok, neurózisok fő forrása. A pszichoanalitikus terápia ezen a tudattalan kikérdezésével segít.

Ferenczi, a magyar kezdet

Freud elmélete a XX. század első évtizedeiben igen vitatott volt, és ezek a viták lecsendesülve, de végigkísérték a századot. A ma hangoztatott bírálatok szerint sokszor nem világos, mi az, amit Freud páciensei maguk hoztak elő életük korábbi eseményeiből, és mi az, amit valószínűleg ő maga ültetett beléjük. Ezen túl voltak Freudnak olyan megállapításai, amelyeket ő maga vont vissza (például a halálösztön koncepciója, vagyis az, hogy az emberben az életösztön mellett egy destrukciós késztetés is dolgozik), másokat tanítványai, munkatársai cáfoltak vagy gondoltak tovább. Mivel Freud nehezen viselte az övétől eltérő nézeteket, több tanítványával szakított is.

Így távolodott el például két leghíresebb követőjétől, Carl Gustav Jungtól és Alfred Adlertől. Jung nem tudta elfogadni Freudnak a gyermekkori szexualitással kapcsolatos gondolatait, és később saját iskolát alapított, amit analitikus pszichológiának nevezett. Ennek legjelentősebb újítása az volt, hogy kitágította a tudattalan fogalmát: Jung szerint az emberiség közös kulturális-mitológiai öröksége, a kollektív tudattalan is része az egyénnek. Adler pedig abban nem értett egyet mesterével, hogy a szexualitás az ember fő hajtóereje, szerinte ugyanis a hatalomra való törekvés az (Adler alkotta meg a kisebbrendűségi komplexus fogalmát is).

Freud legjelentősebb magyar követője Ferenczi Sándor volt, a magyar pszichoanalitikus iskola megalapítója (a budapesti iskola a század elején a bécsi központtal szinte egyenrangú volt, 1916-ban a magyar fővárosban rendezték a pszichoanalitikus világkongresszust). „Ferenczi nem tanítványa, inkább munkatársa és barátja volt Freudnak, a levelezésükből is ez derül ki” – mondja Mészáros Judit, a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület kiképző pszichoanalitikusa, a Ferenczi Sándor Egyesület elnöke. „Ferenczi tovább tudott lépni Freud elméletéből, ő helyezte előtérbe a terapeuta és a páciens közti kapcsolat jelentőségét, és a modern traumaelmélet is hozzá nyúlik vissza. A harmincas évek elejére már sok kérdésben máshogy gondolkodott, mint Freud. Kapcsolatuk emiatt nehézzé és fájdalmassá vált életük végére, de Freud soha nem szakított Ferenczivel úgy, mint Adlerrel és Junggal.”

A tapasztalat igazolta őt

Amikor Freud 1939. szeptember 23-án meghalt – az évek óta állkapocsrákban szenvedő tudós 1938-ban emigrált Ausztria német megszállása után –, a pszichológia egyik nagy újítójaként búcsúztatták. Bár azóta több nézete túlhaladottá vált, ez az érdem ma is kijár neki, még akkor is, ha manapság műveit inkább filozófiai és művelődéstörténeti, semmint orvosi értékük miatt becsülik. Ismeretlen területeket fedezett fel, és képes volt összekapcsolni látszólag távol eső problémákat, és az egész embert látni.

Freud gondolatait nem nagyon lehet ellenőrizni modern kutatási, orvosdiagnosztikai eszközökkel (bár két énvédő mechanizmus, a Freud lánya, a szintén pszichoanalitikus Anna által leírt represszió és szupresszió fMRI felvételeken is látszik), a tudattalan a kísérleti módszerek számára gyakorlatilag nem hozzáférhető. Mészáros szerint azonban a tapasztalat minden kísérletnél többet mond. „Nehéz természettudományos módszerekkel közelíteni egy nem természettudományos elmélethez, ami az ember saját szocializációs történetére, élményeire épül” – mondja. „De a feltáró pszichoanalitikus terápiákban felgyógyult páciensek igazolják ennek a módszernek a jogosultságát. A tudattalan jelenségek befolyásoló erejének megkerülhetetlenségét pedig ma már senki nem vitatja.”

Végül Freud örökségéről beszélve meg kell említeni hatását a filozófiára és a kultúrára. A hetvenes években a posztstrukturalista gondolkodás merített sokat a műveiből, a művészetek közül pedig főleg a szürrealizmust ihlette meg. De a filmművészetben is megtaláljuk őt: a Bergman-filmek többsége, Woody Allen filmjei vagy Alfred Hitchcock Psychója például le sem tagadhatná a freudi hatásokat.