Bluehenge-t az Avon-folyó partján tárta fel a Sheffieldi Egyetem régészexpedíciója Mike Parker Pearsonnal az élen, aki szerint a tíz méter átmérőjű kőkör lehetett a fő megállóhely azon az úton, amely az élők világából elvezetett a holtak végső nyughelyére, Stonehenge-be – írja honlapján a National Geographic.

Bluehenge nevét a kört alkotó 27, vulkanikus eredetű dolerittömb kékesszürke színe után kapta. Az építményhez szükséges, rendkívüli szilárdságú, a gránitnál keményebb, négytonnás tömböket a Preselli-hegységben bányászták, több száz kilométerre Stonehenge-től. A szakemberek kezdetben úgy vélték, hogy időszámításunk előtt 2400 körül emelhették az építményt, ám a kőkörön belül talált nyílhegyek arra utalnak, hogy az építkezés ötezer éve folyhatott. A pontos dátumot radiokarbonos kormeghatározással állapítják majd meg.

Napjainkban csupán a tömbök helye maradt meg. Az építményt lerombolták évezredekkel ezelőtt, és a kövek nagy részét újra hasznosíthatták, amikor Stonehenge-ben megépült a nagyobb struktúra. Míg Stonehenge tájolását a nyári és a téli napfordulóhoz igazították, Bluehenge esetében semmi ilyesmit nem találtak, sőt az építmény bejáratát sem lelték meg. Annak sem találtak jelét, hogy a helyszínt lakhatták: nem voltak cserépedények, állati csontok vagy egyéb tárgyak, amelyek a közelben feltárt kőkori faluban előkerültek.

Bluehenge kőtömbjei után maradt üregek viszont tele voltak faszénnel, ami arra utal, hogy jelentős mennyiségű faanyagot tüzeltek el. Könnyen lehet, hogy kőkorszaki krematóriumként üzemelt a létesítmény. Vélhetően az sem véletlen, hogy sok hamura bukkantak Stonehenge-ben is. „Előfordulhat, hogy a kék kövekből emelt kör a halottak elhamvasztására szolgált, majd az elhunytak hamvait Stonehenge-be szállították. A holtak itt kezdhették meg utolsó útjukat, hogy eljussanak végső nyughelyükre Stonehenge-ben. Ez volt a brit szigetek akkori legnagyobb temetője” – nyilatkozta Mike Parker Pearson.