A Titanic első osztályán belül külön prémium szintje volt a legfényűzőbb luxuslakosztályoknak, privát sétálófedélzettel és különszemélyzettel. A 28 ilyen különleges kabin a kor hírességeinek, milliomosoknak és az arisztokrácia tagjainak volt fenntartva – más nem is nagyon tudta volna kifizetni a 870 fontos jegyárat (mai áron 64 ezer font, vagyis 23 millió forint). De nem csak közöttük akadtak olyan utasok és túlélők, akiknek a nevét máig ismeri a világ.
A Titanic leghíresebb utasa az akkori világ leggazdagabb emberének tartott, 47 éves John Jacob Astor IV, valamint 18 éves, öt hónapos terhes felesége, Madeleine voltak, akik Egyiptomban töltött nászútjukról tartottak hazafelé, hogy a legifjabb Astor Amerikában jöjjön világra. A pár akkora celebnek számított, hogy a New York Times az április 16-i számában, már a szalagcímben az 1250 halott említése után rögtön Mrs. Astorral foglalkozott.
Hogy Astor valóban a világ leggazdagabbja volt-e, nem tudni, mindenesetre a végrendeletében 150 millió dolláros vagyont osztott szét, ami mai értéken 12 milliárdnak felel meg. Az Astor család gúnyneve egyébként New York főbérlője volt, mivel legendás vagyonukat ingatlanbefektetéssel szerezték (a dinasztiaalapító első John Jacobot az amerikai történelem harmadik leggazdagabb embereként tartják számon).
A legenda szerint Astor mondta az ütközésnél a bárban, hogy „Jeget kértem,de ez mégis csak nevetséges"; azt viszont már egy szavahihetőnek tartott túlélő beszámolója említi, hogy a mentőcsónakban átadta a helyét egy ismeretlen nőnek, és a hajón maradt. A testét egy hét múlva találta meg egy keresőhajó, a férfit vagyont érő gyűrűjéről és zsebórájáról azonosították. A terhes Madeleine túlélte a katasztrófát, és augusztusban megszületett a kis John Jacob VI – de a családi vagyonból egyikük sem látott sokat, azt ugyanis Astor nagyobbik fia, a balesetkor húszéves (a saját mostohaanyjánál idősebb) Vincent örökölte.
Benjamin Guggenheim 22 évvel fiatalabb barátnőjével, egy Léontine Aubart nevű francia énekesnővel, és három fős saját személyzettel (inas, sofőr, szobalány) utazott a Titanicon. A milliárdos üzletember a híres Guggenheim-család vagyonát akkor örökölte meg, amikor még a bányaiparban utaztak nagy sikerrel, később a família a jótékonykodás, a művészetek pártolása és a bankszakma felé fordult. Előbbit a híres New York-i Guggenheim-múzeum, és tucatnyi társa a világon, utóbbit a ma 125 milliárd dolláros vagyont kezelő Guggenheim Partners tőkebefektető cég viszi tovább.
A túlélők beszámolói szerint Guggenheimék már aludtak a jégheggyel való ütközéskor, és Benjamin még akkor is meg volt győződve arról, hogy csak egy karcolás az egész, amikor a barátnőjét és a szobalányt biztonságba helyezték az egyik mentőcsónakban. Amikor ráébredt, hogy nagy a baj, visszautasította hogy kimentsék, és azt az üzenetet adta át az utolsó mentőcsónak utasainak, hogy mondják meg a feleségének, egyetlen hölgy sem kerül azért a Titanic hullámsírjába, mert Benjamin Guggenheim gyáva volt. Szemtanúk utoljára egy szalonban látták, talpig szmokingban, nagy mennyiségű brandy, szivar, és az inasa társaságában. A holtteste sosem került elő.
Isidor Straus a világ leghíresebb divatáruháza, a New York-i Macy's (ma már egy 805 tagú lánc zászlóshajója) tulajdonosaként volt ismert száz éve. A hajón feleségével, Idával utazott haza Amerikába, miután a családját járt meglátogatni Németországban. Az unokájuk is
velük volt, de mivel megfázott az úton, átmenetileg hátrahagyták Angliában a bébiszitterrel, míg meggyógyul (felnőve aztán a legendás brit színésznő, Geraldine Fitzgerald férje lett). Isidor Straus úriemberhez méltó módon nem akarta a nők és gyerekek elől a helyet elvenni a mentőcsónakban, a felesége pedig nem volt hajlandó egyedül hagyni a hajón, így végül a szobalányuk menekült csak meg. Az 1997-es Titanic-film jelenete a veszekedő idős párról tehát valós eseményeken alapul.
George Dunton Widener, a dúsgazdag Widener család örököse Párizsból tért volna haza a Titanic fedélzetén, ahol a család egyik luxushotelébe, a philadelphiai Ritzbe keresett séfet. A Widenereké volt akkoriban Philadelphia és még néhány amerikai nagyváros teljes tömegközlekedése (George gúnyneve a villamosok cárja volt), és ott voltak olyan óriáscégekben is, mint a a US Steel, a Standard Oil, és az American Tobacco. Widener felesége és szobalánya élte túl a Titanic katasztrófáját, ő maga a fiával együtt a hullámokba veszett, holttesteiket sosem találták meg. A feleség, Eleanor Elkins visszaemlékezései szerint a hajó kapitánya a család társaságában költötte el az áprlis 14-i utolsó vacsorát.
Charles Melville Hays a kanadai Grand Trunk vasúttársaság elnökeként köztiszteletnek örvendő személyiség volt, amikor felszállt a Titanicra, igazán híres azonban csak az elsüllyedése után lett, méghozzá egy, a baleset előtti estén elhangzott mondata miatt. Hays Európában járt üzleti ügyekben, és mivel egy vasútvonal átadása miatt nagyon sietett haza Kanadába, a White Star Line igazgatójával, J. Bruce Ismayjel való tárgyalásait a hajóútra időzítette. A 14-i vacsorán a hajótársaság vezetőjével arról vitatkozott, hogy a vízi megoldások átveszik-e a vonattól a vezető szerepet az utasszállításban. Hays több túlélő beszámolója szerint is azt az érvet hozta fel a vasút mellett, hogy lehet az a trend, hogy a hajók hódítják el az utasokat, de a hajózás veszélyes üzem, és bármikor beüthet egy komoly katasztrófa, ami megrengeti az utasok bizalmát. Másnap reggelre a Titanic az óceán fenekén hevert, Hays pedig halott volt. Ismayt kimentette a Carpathia.
Margaret Brown az Elsüllyeszthetetlen Molly néven vált világhírűvé (a név csak a halála után ragadt rá, valószínűleg félreértésből, életében senki nem hívta Mollynak), figuráját Kathy Bates alakította a James Cameron-féle Titanic-filmben. Margaret/Molly a hajón kitört pánikban hősiesen irányította a mentőcsónakok feltöltését, majd a hatos számú mentőcsónakot megpróbálta visszafordítani a hajó elsüllyedése után, hogy az esetléeges túlélőket összeszedjék a vízből. Hogy ez sikerült-e neki, vagy sem, arról egymásnak ellentmondó beszámolók születtek. A média hősként ünnepelte, történetéből film és Broadway-musical is született.
Dorothy Gibson a Titanic indulása előtt egy volt a sok feltörekvő fiatal filmszínésznő közül, volt egy-két főszerepe sikeres vígjátékokban, szerepelt a Cosmopolitan címlapján, a híres grafikusművész, Harrison Fisher állandó modellje volt. A Titanicra egy hathetes Olaszországi vakáció után szállt fel, és az ütközés után az első osztályon utazó nők többségéhez hasonlóan rögtön az elsőnek elinduló, hetes számú mentőcsónakban helyet kapott. A New Yorkba való megérkezés után azonnal forgatni kezdte az első Titanic-filmet, aminek a forgatókönyvírója és főszereplője is volt, sőt azt a ruhát viselte benne, amiben a való életben is megmenekült a hajóról. A film óriási siker lett világszerte, de egyetlen kópia sem maradt fenn belőle. Még 1912-ben a fekete-fehér némafilmek legjobban fizetett sztárjaként vonult vissza, később állítólag náciszimpatizáns és titkosügynök lett a második világháború idején.