1974. augusztus 9-én, az Egyesült Államok elnökeként eltöltött utolsó reggelén, Richard Nixon hatkor kelt. Még pizsamában megkérte konyhafőnökét, készítse el kedvenc ételét: marhahúspogácsát buggyantott tojással. Egyedül étkezett kedvelt Lincoln-nappalijában, a parázsló tűzbe bámult, és kétségkívül a Watergate-botrányon tűnődött, amely megrendítette szavahihetőségét, és amely miatt az első amerikai elnök lett a történelemben, akinek le kellett mondania. Reggeli után kopogtak az ajtón: szárnysegéde a hivatalos lemondólevelet hozta. Az „Ezennel lemondok az Egyesült Államok elnökének hivataláról” szavak alá Nixon odakanyarította a nevét.

Reggel kilenckor Nixon a Fehér Ház keleti termébe vezette családját, ahol tisztségviselőinek sora üdvözölte. Még ebben az utolsó, érzelmileg átfűtött pillanatban is mindent a televízió szempontjának rendeltek alá, apró matricák jelezték mindenki számára, hová álljon. Nixon nagyobbik leánya, Tricia szörnyű emlékként őrizte meg ezeket a perceket: „Előttünk az emelvény – jegyezte fel naplójában. – Lépj fel az emelvényre. Keresd meg a névkitűzőt. Ne taposs a drótokra. Állj oda, ahová a neved van írva. Nyúlj ki anyád kezéért. Fogd meg. Tapsolj. Apa beszél. Az emberek arcán könnyek gördülnek le. Nem szabad odanézned. Most nem szabad erre gondolnod.”

Álmatlanságtól kimerülve, a 18 hónapig tartó nyomástól megrendülve állt ott az apja, izzadva a tévékamerák előtt. Hiába harcolta meg csatáit, hiába dolgozott keményen, hogy Kalifornia szikkadt földjétől a Fehér Ház elegáns dísztermeiig küzdje magát, most mégis kegyvesztetten kellett távoznia. A szégyen lesújtó lehetett számára. Ott állt Nixon a világ előtt, kivörösödött szemmel, félmosollyal az arcán. És mint stresszes pillanatokban oly gyakran, most is a self-made man önsajnálatába kapaszkodott. „Messzire jutottam: a Yorba Linda-i kicsi háztól ehhez a nagy washingtoni házig – elmélkedett. – Emlékszem az öregemre. Azt hiszem, kisembernek, hétköznapi embernek nevezték volna. De ő nem annak tekintette magát. Tudják, mi volt ő? Először villamosvezető, aztán farmer, majd volt egy citromültetvénye. A legszegényesebb citromültetvény Kaliforniában, biztosíthatom önöket. Eladta, még mielőtt olajat találtak volna a földjén.”

Egy pillanatra teljes csend támadt. Majd, szemhunyorgatással visszafojtva könnyeit, Nixon magához tért. A nyilvánosság előtt először vette fel a szemüvegét, majd remegő hangon azokat a megindító szavakat olvasta fel, amelyeket Theodore Roosevelt írt le első feleségének halála után. Az utolsó sornál – „S amikor a szívemnek legkedvesebb meghalt, a fény örökre távozott az életemből” – a hangja majdnem megtört a feszültségtől, az előtte levő székekből halk zokogás hallatszott. Nixon azonban folytatta. „Az igazi nagyság nem akkor jő el, amikor a dolgaid mindig jól mennek. A nagyság akkor jő el, amikor valóban próbatétel elé állítanak, amikor beléd rúgnak, csalódások érnek, amikor eljő a szomorúság, mert csak ha már voltál a legmélyebb völgyben, akkor tudhatod meg, milyen remek dolog eljutni a legmagasabb hegyre.”

Az utolsó szavaknál Nixon lehunyta a szemét. Majd hirtelen folytatta. Hallgatóságát néhány végső tanáccsal szerette volna ellátni. „Mindig tégy meg mindent, ami telik tőled – mondta. – Soha se csüggedj, soha se légy kishitű; mindig emlékezz rá, hogy mások esetleg gyűlölnek, de akik gyűlölnek, csak akkor győzhetnek, ha te is gyűlölöd őket, s akkor magadat teszed tönkre.”
Még a fülében csengett a taps, amikor Nixon odavezette a családját Gerald Ford alelnökhöz és feleségéhez, Bettyhez. „Sok szerencsét, elnök úr” – mondta Nixon hűvösen. Kiléptek a déli kapun, és a vörös szőnyegen lassan vonultak a katonai helikopter felé. A lépcső alján Nixon megállt, Ford pedig idegesen így szólt: „Írjon majd pár sort, ha van rá módja. Hadd tudjuk, hogy megy a sora.”

Nixon fellépett a lépcsőn, majd a Fehér Ház felé fordult. Dühös tekintettel jobb kezével esetlenül búcsút intett, majd – elnöksége utolsó bizarr mozzanataként – mindkét kezével a rá jellemző győzelmes V-betűt mutatta a levegőbe. Egy pillanat erejéig belemerevedett ebbe a gesztusba, arca grimaszba torzult. Aztán a helikopter felszállt, és ő eltávozott.