Mintegy száz évvel ezelőtt a brit hadügyminisztérium létrehozott egy rejtélyes szervezetet, amelynek az volt a feladata, hogy kelepcébe csalja odahaza az ellenséges kémeket, és titkos ügynököket telepítsen külföldre. Michael S. Goodman írása a titkosszolgálat rejtett háborújáról.
Sir Mansfield Cumming páratlan kémfőnök volt. 1909 októberében, miután elfogadta az ajánlatot, hogy álljon a Secret Service Bureau (SSB) külföldi osztályának élére, amely egy kis londoni belvárosi lakásban működött, Cumming létrehozta az MI6-et, ezt a példátlanul rejtélyes szervezetet. A Secret Service Bureau nem az első brit hírszerző szervezet volt – ilyen vagy olyan formában a rendszer majdnem 400 éve létezett, és I. Erzsébet korára nyúlt vissza. Az SSB azonban máshogy működött és konkrét fenyegetéstől kellett óvnia az országot. Az Egyesült Királyság biztonsága ekkor két emberen nyugodott: az egyik, Cumming, visszavonult haditengerészeti parancsnok, a másik Vernon Kell, gyalogsági százados, a belső hírszerzés főnöke volt.
A németektől való korabeli félelmet táplálta William Le Queux, a kor egyik igen népszerű és termékeny írója, akinek Az 1910-es invázió című könyve 1906-ban jelent meg. Noha elég irreális beszámoló volt Nagy-Britannia német megszállásáról, pillanatok alatt sikerkönyvvé vált. Hamarosan más munkák is követték, amelyek ismertették a galád németeknek az ország megtámadására és elfoglalására irányuló terveit. Le Queux könyve tömeghisztériát váltott ki, ami 1908-ra érte el tetőpontját. Mind több közember fordult a kormányhoz: furcsa urakat láttak térképpel a kezükben, idegen nyelven beszélve járkálni az országban.
A kormányban sokan bedőltek a képzeletszülte beszámolók által kiváltott hisztériának, és a hadügyminisztérium katonai hírszerzésének főnöke úgy döntött, tenni kellene valamit. Az 1800-as évek vége óta állt fenn az a kicsiny „Titkosszolgálati Osztály”, amelynek élén egy ír rendőrbíró állt. Lényegében a törvények betartatását végző részleg volt, azzal a céllal, hogy megbirkózzon az ír terrorista fenyegetéssel. A katonai hírszerzés feje most feljegyzésben szólított fel egy olyan új titkosszolgálat létrehozására, amelynek célpontjában Németország áll, s feladata, hogy leleplezze, illetve irányítsa a titkos ügynököket. 1909 januárjában az ügy eljutott a hadsereg legmagasabb szintjeiig, valamint a kormányig.
Az ügy kivizsgálására létrehozott különleges bizottság 1909 közepén arra a következtetésre jutott, hogy Nagy-Britanniának valóban szüksége van titkosszolgálatra, nem utolsósorban azért, mert aggodalomra ad okot „az országunk elleni német kémtevékenység fokozódása”. Bizonyíték gyanánt 47 ilyen esetet soroltak fel 1908-ból, míg egyedül 1909 első három hónapjában már 24 esetről számoltak be. Ma már tudjuk, hogy ezek igen eltúlzott számok voltak, és bár néhány német kém valóban működött Angliában, de sokkal kisebb volt az arányuk.
A kormány jóváhagyásával 1909 októberében a Titkosszolgálati Iroda megkezdte működését. A két főnök dinamikus személyiség volt, akiket „K” és „C” álnéven ismertek. A kezdetben egy irodában működő Vernon Kell (K) kapitány és Mansfield Cumming (C) parancsnok félelmetes feladatot kapott: egyedül, egyetlen, közösen alkalmazott hivatalnok segítségével kellett megteremteniük a hírszerző rendszert. Állandó pénzzavarral küzdöttek, és amikor úgy döntöttek, hogy külön költöznek, és mindenki saját irodában folytatja a munkát, Cumming a saját pénzéből fizette ki az új székhely bérleti díját. Vitatott, mennyire jött ki egymással a két főkém. Annyi nyilvánvaló, hogy a személyiségük és a hátterük igen eltérő volt.
K, a hadügyminisztérium képviselője jómódú családból származott. Sok időt töltött külföldön, művelt, idegen nyelveket beszélő ember volt: franciául, németül, oroszul és kínaiul is tudott. Ezzel szemben C szerény jövedelmű család sarja volt, fiatalon bevonult a haditengerészethez. Miután hosszú időt töltött hadihajókon, Cumming súlyos tengeribetegségtől kezdett szenvedni – már képtelen volt hosszabb időt tölteni a tengeren. Southamptonba költözött, és egy évtizedet töltött kikötői védőművek építésével. C beszélt franciául, és a német fenyegetés hatására magától megtanult németül is. Szenvedélyévé váltak a mai nyelven „kütyüknek” nevezett holmik: a repülés egyik első lelkes híve volt és rendszeresen vett részt autóversenyeken.
Visszatekintve különösnek látszik, hogy K-t választották a belföldi, C-t pedig a külföldi részleg vezetőjévé. Kettejük közül C volt a dinamikusabb, és kétségkívül a különcebb. A háború alatt meglátogatta a fiát Franciaországban, a bázisra visszasietve viszont felborult a kocsija, és a lába a kocsi alá szorult. A fia kirepült az autóból és az ütéstől elveszítette az eszméletét. Állítólag Cumming, látva, hogy szükség van a segítségére, a saját tollkésével levágta a lábát. Erőfeszítése sajnos hiábavaló volt, mert a fia így is belehalt súlyos sérüléseibe. Rövid lábadozás után C hamarosan visszatért a munkához, miután fából készült műlábat kapott.
A potenciális munkatársakat kikérdezve C gyakran levélvágó késsel szurkálta a nadrágja mögé rejtett falábát, hogy a jelentkező reakcióját vizsgálva tesztelje az alkalmasságát. Köztudott volt, hogy villanyrobogóval száguldozott a kormányhivatalok folyosóin, és hírhedt volt arról, hogy addig el nem kezdett értekezletet, amíg be nem fejezte a teázást – ami kétségkívül javára vált.
A mindenre kiterjedő titkosság kezdetben korlátokat szabott a hamarosan kettéválasztott titkosszolgálatok teljesítményének. K-nak és C-nek megtiltották, hogy ismerőst keressen fel, nem beszélhettek mindenkori munkájukról, és ha ügynökkel kellett találkozniuk, arra valamilyen titkos címen kellett sort keríteni. Mindez, mint naplójában C megjegyzi, gyakran magányossághoz és kétségbeeséshez vezetett: „egész nap az irodában – nem jött senki”.
A pénz szintén fontos szerepet játszott; nemcsak azért, mert a hiányában nem tudtak állandó személyzetet felvenni, hanem azért is, hogy fizetni tudjanak az informátoroknak. Míg az nyilvánvaló volt, hogy a hazafias britek segítenek majd K-nak feladata végrehajtásában, C-nek a sikerhez elegendő pénzre volt szüksége, hogy fizesse az ügynököket, és hogy az információik eljussanak Londonba.
A Nagy-Britanniát a háború előtti években elöntő paranoiára – meg arra, hogy a német kémek lefülelésének rendszere hogyan működött a gyakorlatban – jó példa a „Rusper-eset”. Az SSB első hat hónapjáról szóló beszámolóban K további részletekkel szolgált. Egy hazafias brit „magas társadalmi állású hölgy” éppen a helyi postahivatalban volt, amikor kihallgatott „két külföldit (A és B urat), amint egy valutában kiállított utalványról beszélgetnek, amelyet készpénzre akarnak váltani. Minthogy nyelvekben járatos volt maga is, a hölgy felajánlotta a segítségét. Eközben észrevette, hogy a pénzesutalvány egy lengyel–német nyelvű egyén nevére szól…, érdeklődése és gyanakvása feltámadt, s miután kissé tájékozódott a környéken, megtudta, hogy a két külföldi az ő lakóhelyétől néhány mérföldre él; továbbá, hogy szemmel láthatóan nincs semmiféle foglalkozásuk”.
A hölgy jelentését vizsgálat céljából átadták az SSB-nek. Megtudták, hogy a két férfi rendszeresen utazgat a sussex–surreyi körzetben. Bár egyértelműen nem mondták ki, de nyilvánvaló, hogy mindkettőjüket német kémnek gondolták.
Dacára az új szerepben eltöltött az első évek nehézségeinek, a szerény kezdetnek és a sok fáradsággal járó kihívásnak, K és C egyaránt sikerekről számolhatott be. Az MI5-nak és az MI6-nek bel- és külföldön egész sor kémet sikerült toboroznia, és ez a hálózat biztosította, hogy amikor 1914-ben valóban elkezdődött a háború, mindketten elmondhatták, hogy felkészültek rá. Sikerük legfőbb bizonyítéka talán az, hogy ügynökségeik fennmaradhattak.
A hírszerzés, ahogy az SSB fennállásának első évtizedében felfoghatták, eltér attól, ahogy ma értelmezzük. Akkortájt tisztán katonai szakág volt, a benne szereplő személyek és a célpontok tekintetében egyaránt. C és K kizárólag adatok összegyűjtésével és rendszerezésével foglalkoztak – információkat gyűjtöttek például német hajógyárakról, fegyverekről és kémek lelőhelyéről az Egyesült Királyságban. Kísérletet sem tettek arra, hogy próbára tegyék és megértsék a német szándékokat.
A hírszerzés módja is más volt. Az elsődleges információforrást ügynökök jelentették, akik készpénz ellenében „önként” ajánlották fel szolgálataikat. Nem nagyon utal semmi a két világháború közötti időszakban szokásos ideológiai motívumokra – minden tisztán és kőkeményen a pénzről szól. Talán ezért nevezte C „semmirekellőknek” az ügynökeit.
Ami pedig az eredményeiket illeti: fennállásának első hat hónapjában Kell belföldi osztálya több mint 200 állítólagos kémügyet vizsgált meg, több mint 500 „idegenről” vett fel adatokat. Cumming viszont a háború kitöréséig európai ügynökhálózatot hozott létre brüsszeli központtal. Az egyik legsikeresebb kémhálózat a La Dame Blanche (Fehér Hölgy) volt, amely a német mozdonyok mozgását regisztrálta háború alatt. Mindezek ellenére 1914 decemberében az MI6 központjában mindössze négy tiszt, négy irodai alkalmazott, két gépírónő, egy hírvivő és két „külső munkatárs” dolgozott.
Cumming 1923-ban bekövetkezett haláláig, 14 évig maradt meg posztján, Kell viszont 31 évig szolgált, míg 1940-ben leváltották. Mindketten az MI6, illetve az MI5 leghosszabb ideig szolgáló főnökei voltak.
(A brit titkosszolgálatok megalapításának további részletei a BBC History Magazin 2011. decemberi számában olvashatók.)