Európa eddig ismert – és nemrég felfedezett – legrégibb városa a sóbányászat, a Föld legelső városa viszont a víztől való függés és a mezőgazdaság jobb megszervezése miatt jött létre – legalábbis Richard Miles régész szerint, aki számos ókori városban végzett már feltárásokat
Mintegy 6000 évvel ezelőtt figyelemre méltó dolog történt a mai Irak déli részén. Az itt élők, akik évezredek óta kicsiny, elszigetelt, legfeljebb ezerfős közösségekben művelték a földet, elhagyták
biztonságos táboraikat és törzsi falvaikat. Idegenekkel összefogva úgy döntöttek, valami komplexebb dolgot, civilizációt, várost hoznak létre. Ebben az ókori görögök által Mezopotámiának nevezett térségben vette kezdetét az egyik legjelentősebb folyamat, amely magának az emberiségnek a történetét is döntően befolyásolta. Ez a döntés indította el a világ első
városának, Uruknak a megszületését a sumer civilizációban.
Fénykorában, valamikor i. e. 3000 körül Uruk 40–50 ezer embernek adhatott otthont. A városfalak hossza meghaladta a 11 kilométert, és a falak mintegy 10 négyzetkilométernyi területet fogtak közre. Ez nagyobb, mint a zenitjén lévő ókori Athén területe (kb. 8 km2).
A világ első városát a világ egyik első irodalmi hőskölteménye is megörökítette. A Gilgames-eposz elmeséli Mezopotámia királyának, a kétharmadrészt isteni, egyharmadrészt emberi eredetű Gilgamesnek a történetét. Neki tulajdonítják Uruk híres városfalának felépítését. A város méretét és szépségét dicsőítve – „Ő rakatá a bekerített Uruk erős bástyafalát is” – ez a korai eposz teremti meg az ókori világ különös hagyományát, egy civilizáció irodalmi felmagasztalását, amely végül túléli magát az említett civilizációt is.
Nem Uruk volt a sumer civilizáció egyetlen városa. Miközben az emberiség többi része azon törte magát, hogy túljusson a földművelés primitív technikáin, a sumer nép az egész dél-mezopotámiai síkságon a civilizált városi lét számos előnyét és kényelmét élvezte. A Mezopotámián keresztül folyó Tigris és Eufrátesz kiváló összeköttetést tett lehetővé, amely fontos volt az új eszmék terjedése szempontjából. Kifinomult vallásos hitélet alakult ki; ezt egy hatalmas vallásos komplexum kiépülése követte, amelyben bonyolult rítusokat mutattak be az istenek panteonja
számára. A társadalmat törvények alapján kormányozták, a törvényeket pedig írásba foglalták. A kézművesek luxuscikkeket készítettek alaposan kidolgozott díszítésekkel és összetett jelentéstartalommal.
A kereskedők keresztül-kasul bejárták a Közel-Keletet, áruba bocsátva vagy elcserélve árucikkeiket olyan nyersanyagokért, amelyekre még több termék előállítása érdekében volt szükség. Abban az időben, amikor Stonehenge-nek az első köveit felállították (i. e. 2500 körül), Mezopotámia lakosságának 80 százaléka már legalább 40 hektár területű városokban élt, amelyek lakossága 15 ezer és 30 ezer fő között mozgott.
Hogyan következett be ez a rendkívüli történelmi ugrás? A letelepedett életmódot folytató közösségek gyakran kényszerültek rá az összefogásra annak érdekében, hogy megvédjék magukat természetes ellenségeikkel, a nomád hegyi vagy sivatagi törzsekkel szemben. Ezenkívül a válasz minden valószínűség szerint részben a kemény környezeti feltételekben is rejlik. A civilizációk azokon a helyeken jöttek létre, ahol az élet csak a lehető legnagyobb emberi találékonyság és elővigyázatosság esetén maradhatott fenn.
Ez a világ, amelyet a lakói egyszerűen csak kalamnak (szó szerint „földnek”) neveztek, a szélsőségek vidéke volt; a termékeny folyamvölgyek vékony sávját több tízezer négyzetkilométer kiterjedésű terméketlen sivatagok és mérgező mocsarak veszik körül. Mivel a térség csekélyke csapadéka elégtelen volt a földműveléshez, a mezőgazdálkodás csak kifinomult öntözés révén vált lehetségessé, ami az elzárt földbirtokok termékenységét megőrizte.
A Tigris és az Eufrátesz folyók biztosították a vizet az öntözéshez és azt a kommunikációs rendszert is, amely lehetővé tette az új mezőgazdasági elvek elterjedését. A mezőgazdálkodás több ezer évvel megelőzte az első városok kialakulását, ámde i. e. 5300 körül a földművelési technikák intenzívebbé váltak. Az öntözést és az olyan fejlett módszereket, mint a monokultúrás
földművelést (a terményváltó gazdálkodással, az erdőirtásos vagy az égetéses művelési technikákkal szemben) i. e. 5000 körül fejlesztették ki az élelmiszertermelés maximalizálása érdekében. Ilyen nehéz természeti körülmények közepette a jólétre törekvő emberek számára az
egyetlen lehetőség együttes munkavégzésre alkalmas csoportok létrehozása, a földművelés magas szintű megszervezése volt. Erőforrásaik egyesítésével a mezopotámiaiak a területeiken
keresztül haladó folyók hasznosítására törekedtek, olyannyira, hogy meg tudták törni az életüket addig meghatározó bőség és ínség körforgását.
Irak perzselő síkságain az első civilizációk hátterében a túlélésért folytatott könyörtelen harc húzódott meg. Az éhínség veszélye arra kényszerítette az embereket, hogy kisméretű családi közösségeiken túltekintve együttműködjenek a szomszédjaikkal annak érdekében, hogy gátak, csatornák és vízvezetékek fejlett infrastruktúráját hozzák létre. Ezek a feladatok szakosodott munkaerőt és munkamegosztást igényeltek, ami erősítette a civilizáció lényegét jelentő kölcsönös
függőség legkifinomultabb mintáit. A földművelés e forradalmának társadalmi következményei mélyrehatók voltak. A civilizáció ugyanis ettől fogva gyarapodásnak indult.
Az intenzív földművelés élelmiszer-felesleget eredményezett, és olyan világot hozott létre, amelyben szükség van kereskedőkre és képzett kézművesekre: ez jelenti az ipar és a fogyasztás kezdeteit. A mezőgazdasági felesleg a népességen belül megalapozza a további specializációk kialakulását is: katonák, építészek, zenészek, orvosok, jósok, prostituáltak mind-mind az élelmiszer-feleslegtől függtek. A szakosodási képesség aváros egyik nagy hozománya.
Ugyanakkor a szakmai specializáció növelte azt az ellenőrzést, amelyet a nagy hatalmú – ezekben a korai városokban fokozatosan kiépülő – intézmények a városi lakosság felett gyakoroltak. Habár az emberek széles tömegei kiszabadulhattak a puszta megélhetésért folytatott földművelés állandó küzdelméből, de nyomban teljes egészében ama intézmények függésébe kerültek, amelyek a
mindennapi fennmaradásuk érdekében alkalmazták őket.
Ezen intézmények közül a legkorábbi és a leghatalmasabb a templom volt. Maga a vallás persze sokkal régebbi, mint a város, csakhogy most az került az új közösségek reményeinek és félelmeinek fókuszába. A vallás szolgáltatta az első és legerősebb köteléket, amely a város minden egyes tagját egyesítette, legyen szó gazdagról vagy szegényről, ifjúról vagy vénről, férfiről vagy nőről.
A templomok, ugyanúgy, mint a középkori Európában a monostorok, nagy hatalmú gazdasági központokká váltak, óriási kiterjedésű mezőgazdasági földterületeket és hatalmas méretű kézműves üzemeket birtokoltak. Az Uruktól délkeletre található Ur városában lévő templomok például 40 ezer munkást foglalkoztattak elsősorban a textilgyártásban.
A legnagyobb előny, amivel a templom rendelkezett, az volt, hogy kisajátíthatta a szabad munkaerőt: minden városlakó köteles volt idejének egy részét az istenek szolgálatának szentelni. Ezért a templomok hosszú időn keresztül képesek voltak arra, hogy mezőgazdasági terményekből óriási feleslegeket halmozzanak föl, amelyet aztán újabb földbirtokok megvásárlására fordítottak. Ezen túlmenően ezt az élelmiszer-felesleget arra is felhasználták, hogy a kézműveseket és kisiparosokat mentesítsék saját élelmük megtermelésének kényszere alól. E vállalkozások által
termelt jövedelmek oda vezettek, hogy a templom primitív bankként is funkcionált, kölcsönöket nyújtott és befogadta a szegények gyerekeit.
A küszködő kisbirtokosok földjei képtelenek voltak versenyre kelni ezzel az erős pénzügyi képződménnyel, így hamar betagozódtak a megszentelt földbirtokbankba, korábbi tulajdonosaikat pedig bérmunkásokként alkalmazták. A templom volt a motorja az első újraelosztó gazdaság kialakulásának. Meglepő ismereteink vannak arról, hogy a templomok és az első városok hogyan szerveződtek meg az új, fontos tudásnak, az írásnak köszönhetően, amely minden civilizáció
egyik alapkövének számít. Alapvető fontosságú adatokat véstek agyagtáblákba Urukban és más városokban: emberekről és tárgyakról szóló listákat, egyszerű könyveléseket. Ámde néhány évszázad múlva az ékírásos rendszerek sokkal kifinomultabbá váltak, immár képesek voltak
fogalmakat, s nemcsak listákat rögzíteni. Ezután nem sokkal különleges iskolák jöttek létre, ahol az írás művészetét a város egy új, jelentős specialistája, az írnok tanította.
A sumerok által írásra használt agyagtáblák kemények és tűzállók voltak, nem úgy, mint az ókori egyiptomiak és görögök által alkalmazott kényes papirusz. Valójában pontosan ennek köszönhető az, hogy a bronzkori Mezopotámiából sokkal több dokumentum maradt ránk, mint az ókori Hellászból. A levéltárakat elpusztító tűzvészek a leggyakrabban csupán kiégették, de nem
semmisítették meg ezeket.
Az írásbeliség hihetetlenül megkönnyítette azt, hogy kevesek uraljanak sokakat. Az utasításokat kodifikálhatták és új autoritással ruházhatták fel, amit alátámasztott az írott nyilvántartás állandó,
tartós mivolta. Segítségével rendszerbe lehetett foglalni a bronzkori Mezopotámia népeinek társadalmi, vallási, gazdasági és kulturális szabályait hosszú időn át meghatározó törzsi és
nagycsaládi szokásjogot.
A ránk maradt jelentős mennyiségű agyagtábla megmutatja, hogy a városi lét hogyan szabadította fel Uruk lakóit a puszta létfenntartásért folytatott földművelés gyötrelme alól, ugyanakkor viszont el is választotta a lakosságot attól a földtől, amelyet megművelt. A nép immáron teljes egészében azoknak az intézményeknek a függésébe került, amelyeknek az alkalmazásában állt. Más szóval az írásbeliség tökéletesen megőrizte a városi lét paradoxonját, amelynek a következményeit a világ legelső városához hasonlóan a modern metropoliszok is átélik.
(A világ legelső városának születésének körülményei bővebben a BBC History Magazin 2011. júniusi számában olvashatók.)