Új kutatásokból kétséget kizáróan kiderült, hogy az osztrák-magyar kémelhárítás fejeként is dolgozó, de éveken át orosz zsoldban álló Alfred Redl kulcsfontosságú, az első világháború első éveinek menetét meghatározó információkat adott át Oroszországnak. Az ezredes így közvetve félmillió honfitársának a haláláért felelős.
Nem csak a Monarchiában kerekedett hatalmas botrány abból, amikor kiderült, hogy a hosszú éveken át az osztrák-magyar kémelhárítás vezetőjeként tevékenykedő Redl az oroszoknak dolgozott. Az eset talán az első világháború előtti évek legnagyobb port felvert kémügye volt, egész Európa kíváncsi volt az újabb fejleményekre. Az érdeklődés ma is kitart, Verena Moritz és Hannes Leidinger osztrák történészek ezért is folytattak kutatásokat az immár hozzáférhető oroszországi levéltárakban, ahol olyan dokumentumokra bukkantak, amelyek segíthetnek tisztázni az ügy vonatkozásait. A két kutató az osztrák Profil című lapban közölte eredményeit.
Az 1864-ben, Galíciában, szegény családban született Redl 15 éves korában került a lembergi hadapródiskolába. 1887-ben avatták tisztté, és egy oroszországi nyelvtanfolyam után 1900-ban került a vezérkarhoz, ahol az Evidenzbureau, a katonai hírszerző és kémelhárító szolgálat munkatársa lett. Ő volt az, aki – miután néhány éven belül a hivatal helyettes vezetője, a kémelhárítás feje lett – az új idők igényei szerint újjászervezte a Monarchia kémelhárítását, olyan új módszereket bevezetve, mint az ujjlenyomatok gyűjtése vagy a rejtett fényképezőgépek és kezdetleges poloskák bevezetése. Látszólag eredményei is igazolták, sok ellenséges, főleg orosz kém akadt fel a hálón, ráadásul többüket sikerült „megfordítani” is, azaz rávenni őket, hogy kettős ügynökként dolgozzanak tovább.
Ma már tudjuk, hogy Redl 1903-tól maga is kettős játékot játszott: amellett, hogy fontos információkat adott át az oroszoknak, kiadta nekik a Monarchia szentpétervári ügynökeit is, ezzel általában az akasztófára juttatva vagy öngyilkosságra kényszerítve őket. Az viszont máig sem teljesen világos, hogyan szervezte be az orosz hírszerzés. Redl homoszexuális volt, ezért kézenfekvő a feltételezés, hogy ezzel az információval zsarolták. Ha kiderült volna szexuális beállítottsága, az azonnal a tiszti karrierjének végét jelentette volna. Azonban Moritz és Leidinger kutatásai szerint nem ez történt, az oroszok nem voltak ennek a kompromittáló információnak a birtokában. Azt eddig is tudtuk, hogy Redl nagy összegeket kapott szolgálataiért cserébe, de most már az is egyértelmű: ez volt az árulás fő motivációja. Az ezredes igen kifinomult és költséges ízléssel rendelkezett, emellett a kor legdrágábbjai közé tartozó Daimler autók rajongója volt, ezekből többet is vásárolt, de megvett több bécsi házat, sőt egy vidéki birtokot is.
A sors iróniája, hogy lebuktatását az általa bevezetett módszerek tették lehetővé. Amikor 1912-ben Redlt ideiglenesen újra aktív szolgálatba helyezték Prágában, korábbi beosztottja, Maximilian Ronge őrnagy vette át a helyét. Ő volt az, akihez eljutott a jelentés egy gyanús levélről, de a postaforgalom figyelését még Redl vezette be. A Kelet-Poroszországban feladott, „postán maradó” jelzéssel ellátott küldemény egy bizonyos Nikon Nizetas nevére szólt, aki azonban nem jelentkezett, amikor pedig a feladó személyazonosságát megállapítandó felnyitották, kiderült, hogy 6000 korona – mai értéken nagyjából 3 millió forint – lapul benne. Miután értesítették a kémelhárítást, a szakértők rögtön gyanút fogtak, a poroszországi Eydtkunen városka ugyanis híres volt az ott folyó orosz kémtevékenységről.
A levelet visszavitték a postára, és Ronge két emberét is odaküldte, hogy őrizetbe vegyék a rejtélyes Herr Nizetast, ha átveszi a küldeményt. Ez csak 1913. május 24-én történt meg, azt követően, hogy két újabb, szintén pénzt tartalmazó küldemény is érkezett ugyanerre a névre, de a gyanúsított egy taxiba ülve eltűnt a helyszínről, mielőtt elfoghatták volna. A szerencse azonban rámosolygott a kémelhárítókra, kisvártatva megjelent ugyanaz a taxi, a sofőr pedig elmondta, hogy egy szállodához vitte utasát. Az ülésen egy zsebkést is találtak. Az ügynökök leadták a szálloda portáján a kést azzal, hogy a taxis megtalálta, és várták, érte megy-e valaki. Amikor a férfi végül megjelent és átvette a kést, követték a szobájáig. Ronge és a gyorsan értesített vezérkar legnagyobb megdöbbenésére kiderült, hogy a titokzatos Nizetas nem más, mint Alfred Redl.
Egy széttépett átvételi elismervény egyértelműen bizonyította, hogy az ezredes vette át a leveleket, így elrendelték a letartóztatást. Egy tiszti különítmény a szobájában szembesítette Redlt a lebukással, aki beismerte, hogy egy ideig idegen államok szolgálatában állt, de a részleteket – illetve azt, hogy nem csak egy-két éve, hanem egy évtizede kettős ügynök – nem tárta fel. A vallomás után a különítmény visszavonult, hogy „a bűnözőnek megadják azt a lehetőséget, hogy életének gyorsan véget vethessen“, előzékenyen még egy pisztolyt is otthagytak a keze ügyében. Redl annak rendje és módja szerint főbe lőtte magát.
Az ezután kezdett további nyomozás tárta fel, hogy a helyzet sokkal súlyosabb, mint hitték. Rengeteg pénz és dokumentum került elő Redl lakásaiból, de ekkor már nem volt lehetőség arra, hogy az árulót módszeres kihallgatásnak vessék alá, így az sem derülhetett ki, pontosan mit adott át az oroszoknak. Az ügyet megpróbálták eltussolni, azonban egy újságíró rájött, mi állt az akkoriban rendszeresnek számító tiszti öngyilkosság hátterében. A botrány kipattant, és csak olaj volt a tűzre, amikor az áruló homoszexuális viszonyai is napvilágot láttak.
A Profil cikkéből kiderül, hogy Redl nemcsak az osztrák-magyar vasúti létesítmények védelmi intézkedéseit és aknamezők térképeit adta el Oroszországnak, hanem a Monarchia legalább három teljes mozgósítási tervét, amelyeket külön-külön dolgoztak ki egy Oroszországgal kirobbanó, egy Olaszország elleni, valamint egy balkáni háború esetére. Az átadott dokumentumok között ott volt a Szerbia elleni osztrák-magyar felvonulás terve is. Leidinger szerint az információk olyan jelentőségűek voltak, hogy ha Oroszország 1913-ban megtámadta volna a Monarchiát, csapatai néhány nap alatt Bécs alá érhettek volna.
Feltételezhető, hogy a megszerzett tudást Oroszország megosztotta Szerbiával, később pedig Olaszországgal is. Az információknak komoly szerepe lehetett abban, hogy a szerbek 1914-ben a vártnál jóval erőteljesebb ellenállást fejtettek ki a Monarchia csapataival szemben, illetve abban is, hogy az előrenyomuló orosz hadsereg egész Galíciát elfoglalta, és csak 1915-ben sikerült a korábbi határok mögé visszaszorítani. Nem túlzás tehát azt állítani, egyebek mellett Redl lelkén szárad több százezer osztrák-magyar katona halála.
Azonban az ügy más szempontból is feltárta a Monarchia gyenge pontjait. A négy évvel korábbi, Hofrichter-ügy után már másodszor tört ki olyan botrány, amelynek szálai az ország legmagasabb katonai köreibe vezettek. Ráadásul Redl árulása további kérdéseket is felvetett. Conrad von Hötzendorf tábornok, vezérkari főnök eleinte el sem hitte a vádakat, és őrültnek nevezte Redl leleplezőit, majd a bizonyítékok láttán az eset tanulságait kezdte boncolgatni.
Végül ő is arra jutott, hogy Redl ügyét nem lehet egyedi esetként kezelni: „Redl nem csak egy egyén, ő maga a rendszer. Míg máshol a katonákat arra nevelik, hogy szeressék hazájukat, ebben a szerencsétlen országban a patriotizmus hiánya a legfőbb katonai erény. Nálunk a katonai kiképzés abban csúcsosodik ki, hogy minden nemzeti érzést kiölnek a katonából. Redl esetében ez a szellem ütött vissza.” A soknemzetiségű Monarchiában valóban fontosnak tartották, hogy a különféle népek nacionalista törekvéseit kordában tartsák, és attól tartottak, hogy a hadsereget szétfeszítenék az ellentétek, ha a katonákba nem csak a császár és feljebbvalóik iránti engedelmességet, de a szűkebb hazájukért érzett lelkesedést is igyekeznének belenevelni.
De a hatóságok eljárása is hagyott kívánnivalót maga után. Az osztrák-magyar tisztikarban az öngyilkosság bevett dolog volt, a becsületen esett folt eltüntetésének biztos eszköze. A tisztek körében elkövetett öngyilkosságok tekintetében az ország a világ élvonalába tartozott, és ez a mentalitás vezethette arra Redl letartóztatóit, hogy a károk pontos felmérése, részletes vallomás nélkül engedjék az ezredest véget vetni életének. Arról már nem is beszélve, hogy azt is remélték, így sikerül a kínos botrányt eltussolni.
Ha Redl árulását már nem is lehetett volna semmissé tenni, sőt talán ahhoz is késő volt, hogy az ellenséges kézbe kerültek helyett új terveket dolgozzanak ki alig egy év alatt, a veszteségek talán mégis mérsékelhetőek lettek volna, ha a vezérkar tudja, milyen információkat adott ki az az ember, akinek pont ennek a megakadályozása lett volna a dolga.