Talán Nagy Sándort leszámítva Hannibál az ókori történelem leghíresebb hadvezére. Az Alpok hágóin végrehajtott, zseniális – ám kevésbé emlegetett módon szörnyű veszteségekkel járó – átkelését mindenki ismeri. A történelem menetét azonban végül ő sem tudta megfordítani. Hiába mért több súlyos vereséget is az Itália meghódítása után a Földközi-tenger nyugati medencéje feletti hatalomra törő Róma seregeire, a köztársaság nem tört meg. Nem vált be Hannibálnak az az elképzelése sem, hogy a leigázott itáliai népek majd sikerei hatására fellázadnak Róma ellen.
Ez még akkor sem következett be, amikor i. e. 216-ban gyakorlatilag teljesen megsemmisítette az ellene küldött, példátlan módon a két consul vezetésével egyesített, körülbelül 70 ezer fős római sereget Cannae-nál. A vereség mértékét mutatja, hogy szó szerint hírmondó sem maradt a csata végén bekerített római katonákból, Rómában csak jóval később, egy délről érkező utazó révén értesültek a sereg pusztulásáról – a városban kitört a pánik, a rómaiak egy időre még az emberáldozat elfeledett hagyományát is felélesztették, hogy a háború menetének megfordítására bírják az isteneket.
Azonban Hannibál tudta, hogy Róma ostroma még így is kétséges kimenetelű vállalkozás lenne, ezért tovább várt Dél-Itáliában arra, hogy Róma alávetett szövetségesei lerázzák magukról a rabigát. Ehelyett egy félelmetes, magához hasonló stratégiai érzékű ellenfelet kapott a II. pun háború végére. Publius Cornelius Scipio ahelyett, hogy a Dél-Itáliában randalírozó, legyőzhetetlennek tűnő Hannibál ellen vonult volna, a tengeren túl csapott le Karthágó érdekeire, i. e. 205-re elfoglalta Hispániát, majd a pun hadvezér saját taktikáját alkalmazva egyenesen Karthágó ellen vonult. Az ő számítása bejött: Hannibált hazarendelték, hogy felmentse a várost.
A két hadvezér i.e. 202. október 19-én Zámánál került szembe egymással, seregeik létszáma nagyjából egyenlő volt, Hannibál harci elefántjaiban bízhatott, Scipio viszont abban, hogy a sebtiben felszerelt pun erőkkel szemben neki harcedzett légionáriusai voltak.
A római consul manipulusait – kisebb gyalogos egységeit – sakktáblaszerűen állította fel, így azok egyszerűen egymás mögé behúzódva utat nyitottak a rohamozó elefántoknak, amelyek kevés kárt okozva átrohantak az arcvonalon, majd a hátul elhelyezett könnyűgyalogos egységek lemészárolták őket.
Miután a két lovasság külön harcot vívva eltűnt a csatatérről – máig sem tisztázott, hogy Hannibál csak el akarta-e csalni a római lovasságot, vagy véletlenül alakultak így az események – a két fősereg csapott össze. Scipio újabb hannibáli, a pun hadvezér által Cannae-nál sikerrel alkalmazott taktikához hasonló cselt alkalmazott. Az öldöklő harc közepette lassan széthúzta arcvonalát, és miközben a punok már azt hitték, sikerül áttörniük a római arcvonalat, hirtelen rádöbbentek, hogy bekerítették őket.
Hannibál serege gyakorlatilag megsemmisült, a hadvezér maga épphogy megmenekült, Karthágó békét kért, amely megfosztotta tengerentúli birtokaitól, így a város már nem lehetett a terjeszkedő Róma ellenfele.
Egy feltehetően nem igaz, de érdekes – és számos, részletekben eltérő változatban létező – anekdota szerint a két hadvezér évekkel később újra találkozott. A száműzetésbe vonult, különböző keleti uralkodók „bérhadvezéreként” működő Hannibál és a később politikusként megbukott Scipio elbeszélgetett egymással, amikor a rómait követségbe küldték Szíriába, Antiokhosz királyhoz, akinek Hannibál éppen a szolgálatában állt. A két megfáradt hadvezér nyilván felidézte a régi szép időket, majd a beszélgetés során Scipio megkérdezte egykori ellenfelét, kit tart a három legnagyobb hadvezérnek. „A harmadik Pürrhosz, mert senki nem tudott úgy tábort építeni, mint ő – válaszolta Hannibál. – A második én vagyok, az első pedig Nagy Sándor, aki legyőzte a hatalmas Perzsa Birodalmat.” A meghökkent Scipio visszavágott: „De hát én legyőztelek téged!” Mire Hannibál csak annyit mondott: „Ha nem így lett volna, én lennék az első.”
A két egykori ellenfél hasonló – a dicsőségtől a bukásig vezető – életútja a sors különös véletlenje folytán ugyanabban az évben ért véget, i. e. 183-ban Hannibál öngyilkos lett, amikor utolsó menedékének, a Fekete-tenger partján fekvő Bithüniának királyától a rómaiak kiadatását követelték. A zámai diadal után az Africanus melléknevet is megkapó Publius Cornelius Scipio valószínűleg ugyanebben az évben, campaniai birtokán halt meg. Azt, hogy Róma mennyire elfelejtette egykori hősét és megmentőjét, jól mutatja, hogy még halálának évét sem lehet a forrásokból egyértelműen megállapítani, és azt sem tudjuk biztosan, természetes okokból hunyt el, vagy ő is önkezével vetett véget életének.