Róma népe elégedetlenül zúgolódott időszámításunk szerint 312 októberének utolsó napjaiban. A kortárs Euszebiosz keresztény történetíró szerint „a szokásos esők és záporok, amelyek bőséggel öntözik a földet, ezúttal elmaradtak, s váratlan éhínség ütötte fel a fejét, amelyet dögvész is követett. Némelyek kísértetekként bolyongtak, s mikor ütött a haláluk perce, ide-oda tántorogva és meg-megbotolva, ahhoz is gyengén, hogy megálljanak a lábukon, elterültek az utca közepén.”

Szokás szerint sokan a birodalom középső része, így Róma felett is uralkodó augustust, Maxentiust hibáztatták – aki azonban csak egy volt a sok rivális császár és trónkövetelő közül a Diocletianus-féle tetrarchia felbomlását követő években. Az italmérésekben szájról szájra jártak a legújabb hírek az észak-itáliai eseményekről: valami katonatiszt fia, Constantinus, akit csapatai augustusszá kiáltottak ki a távoli Britanniában, dél felé nyomul. Nyáron a mai itáliai városok közül Milánó már kitárta előtte kapuit, példáját Verona, Modena és Ravenna is követte. Mostanra pedig már elérte a Tiberist, és alig néhány kilométerre van Rómától.

Maxentius először lerontotta a városhoz vezető hidakat, és ostromra készülve gabonát halmozott fel. Ám az október 27-i cirkuszi játékokon az általános elégedetlenség a tetőfokára hágott, a tömegek – legalábbis Lactantius szerint – Constantinus nevét skandálták, és Maxentiust gyávaságáért gúnyolták. Másnap reggel Maxentius csapatai élén megindult északnak.

Háromszoros túlerő

Az ezután következő Milvius-hídi összecsapás úgy vonult be a történelembe, mint a valaha volt egyik legdöntőbb ütközet. Ha a krónikásoknak hinni lehet, az ostromra számító Maxentius előzőleg már félig lerombolta a hidat, így csapatainak egy csónakokból sietősen összetákolt pontonhídon kellett átkelniük. Maxentius – háta mögött a folyóval – felsorakoztatta 75 ezres seregét, ám először mégis a harmadakkora katonai erővel rendelkező Constantinus támadott: előrelendült a korábbi csatákban oly sikeres lovasság.

Alighogy Maxentius vonalai felbomlottak, a gyalogosok is harcba vetették magukat, és a folyóhoz szorították az ellenséget. Maxentius hátrálni kezdett, valószínűleg azért, hogy a túlsó parton vethesse meg a lábát. Ám a visszavonuló katonák súlya alatt nyikorgó rögtönzött híd kezdett beszakadni. „Emberek és csónakok tűntek el a mélyben. Elsőként az istentelen [Maxentius], majd a vele tartó pajzshordozók süllyedtek ólomként a hatalmas áradatba, miként ezt az isteni szózat megjövendölte” – írja Euszebiosz.

Maxentius holttestét csak másnap lelték meg, fejét körülhordozták Rómában, hogy haláláról mindenki meggyőződhessen. De addigra már Constantinus is bevonult a városba. Szokatlan módon azonban nem kereste fel Jupiter templomát, hogy a hagyományos áldozatokat elvégezze – ezzel is jelezvén, hogy az ő uralkodása másféle lesz. Egy évvel később (Liciniusszal, a keleti birodalomrész augustusával együtt) kiadta a mediolanumi (milánói) ediktumot, amely mindenki számára – így a keresztényeknek is – szabad vallásgyakorlást engedélyezett. 337 májusában pedig – néhány nappal a halála előtt – hivatalosan is megkeresztelkedett: ő volt az első császár, aki felvette a kereszténységet (ha hihetünk a korabeli krónikásoknak).

E jelben győzni fogsz

Addigra már rengeteg legenda övezte a Milvius-hídi csatát. Bár akkor még nem tért át a hitükre, a keresztény történetírók mégis meg vannak győződve arról, hogy Constantinust Isten segítette győzelemre. Lactantius szerint az ütközet előestéjén Constantinus álmot látott, amely előírta neki, hogy „rajzolja a mennyei jelet katonái pajzsára, mielőtt csatába indul. Így is tett, az X betűvel jelölvén meg a pajzsokat, melyet egy a tetején meggörbülő merőleges vonal keresztezett, Krisztus nevének jelét formálva”.

Euszebiosz azonban máshogy meséli a történetet, amelyet állítása szerint maga Constantinus osztott meg vele. Szerinte a csata reggelén támadt látomása a császárnak: mikor isteni segedelemért könyörgött, feltekintett, s „egy fénylő kereszt” lángolt az égen, benne a görög szavakkal „Εν Τούτῳ Νίκα”, vagyis „E jelben győzni fogsz!”

A jelet Constantinus a labarum, a hadi lobogó tetejére helyezte, amikor harcba indult.
Hogy valóban így történt-e, sohasem fogjuk megtudni. De talán nem is olyan fontos. Az ellenben igen, hogy mi rejlik e történet mélyén. Constantinus halálakor a kereszténység már a legnépszerűbb vallássá duzzadt a Római Birodalomban. Ha az 1700 évvel ezelőtt, október 28-án lezajlott csata másként alakul, a történelem is más fordulatot vehetett volna.