A Maliban jelenleg dúló harc középpontjában két afrikai nép ókorban kezdődő ellentéte, két különböző identitás és történelmi fejlődés áll. Észak-Mali részben a tuaregek, részben az Észak-Afrikából származó, sivataglakó berber nép lakhelye. Mali Szaharától délre eső területe ugyanakkor a mezőgazdasági termelést folytató fekete-afrikai népesség otthona.

Időszámításunk előtt 1200 előtt a tuaregek észak-afrikai ősei a legtöbb berber népcsoporthoz hasonlóan a Szahara északi peremén éltek, de a lovak Észak-Afrikába történt betelepítésével az időszámításunk előtti második évezred közepe táján (lehetővé vált, hogy a sivatagon keresztül dél felé terjeszkedjenek. A középkorban és az újkor hajnalán hatalmas sivatagi államalakulatokat hoztak létre, amelyek egymással és a Szahara déli peremén létrejött, fekete-afrikai államokkal is háborúztak. A 10. századra a tuaregek révén terjedt el az iszlám Nyugat-Afrikában, miközben meggazdagodtak a Szaharán keresztül szállított arany-, só- és rabszolga-kereskedelemből. Rabszolgaszerző portyáik miatt a Szaharától délre eső területeken élők joggal tartottak tőlük – ugyanez igaz Mali déli részének lakosságára is.

A Mali déli részét lakó, fekete-afrikai népcsoportok hozták létre a középkori Szongai és Mali Birodalmat – az utóbbiról kapta a nevét a jelenlegi állam is. A tuaregek területe nemcsak Észak-Malit fedte le (és fedi ma is), hanem Niger nyugati részét, Dél-Algériát és Délnyugat-Líbiát. Mégis – miként a kurdok, a számik és oly sok más nép – a területük több hatalmas mai nemzetállamba tagozódik. A tuaregek sivatagi földjének „felosztását” a franciák fejezték be a 19. és a 20. század fordulóján. Ők a tuaregek hatalmas területét csupán az észak- és nyugat-afrikai francia gyarmatok sivatagos ütközőzónájának tekintették – így egy sor határvidék alakult ki a gyarmatbirodalmon belül. A francia gyarmati hatóságok úgy gondolták, hogy a sivatag gazdaságilag értéktelen. Ennek eredményeképpen két teljesen különböző kormányzati tradíció fejlődött ki Maliban – az egyik, mezőgazdaság-központú (fekete-afrikai) délen, és egy másik, sivatagi (tuareg) északon.

A későn jövők előnye

Délen a franciák a központi irányítást a kezükben tartva építették ki hagyományos gyarmati rendszerüket, és igyekeztek rávenni a lakosságot, hogy maradéktalanul tegyék magukévá a francia politikai és kulturális normákat. Ám a sivatagban a franciák gazdaságtalannak tartották a közvetlen irányítást – ezért megtörték a nagyobb tuareg politikai egységeket, majd megengedték a tuareg törzsfőknek, hogy a franciák nevében uralkodjanak.

Bár a tuaregek kezdetben megőrizték függetlenségüket, hosszú távon rosszabbul jártak, mint a délen élő fekete-afrikaiak.

Mi az oka ennek? Amikor a tuaregek autonómiát kaptak, módjukban állt elvetni a franciák által nyújtott oktatási, adminisztratív és politikai intézményeket. Így a sokkal inkább függő helyzetben lévő fekete Dél hozzájutott a modern adminisztratív és gazdasági szakértelemhez, ami lehetővé tette, hogy a függetlenség kivívása után uralja Malit, az autonómiájukhoz ragaszkodó tuaregek – akik elutasították a nyugati műveltséget – viszont a függetlenség kivívásakor kénytelenek voltak egyesülni a déli területekkel.

A gyarmatosítás utolsó pár évében a franciák kezdtek rájönni, milyen értékeket is rejt a sivatag. Az 1950-es évek közepén, mikor a függetlenség fenyegető közelségbe került, olajat, gázt és uránt fedeztek fel a Szaharában (szénhidrogéneket Algériában és uránt Nigerben) – és Franciaország lassan ráébredt, hogy talán az egész sivatag ehhez hasonló természeti kincsekkel van megáldva. Ekkor már inkább a saját irányítása alá akarta vonni a Szaharát, és bátorította a tuaregeket, hogy ily módon lehetővé válna egy szilárd, tuaregek által uralt állam megteremtése.

De az algériaiak, Mali fekete-afrikai népessége és a mauritániaiak ellenségesen fogadták ezt a koncepciót. Végül a franciák és a tuaregek elveszítették a politikai harcot – és a tuareg sivatagot öt, függetlenségét újonnan elnyert nyugat- és észak-afrikai állam között osztották fel. A tuaregek nem voltak hajlandók elfogadni a mali kormány uralmát, és fellázadtak. A 20. század elején a fegyveres felkelés azután hagyományt teremtett a tuaregek körében, és ez így is maradt egészen a 21. század elejéig.

Globális hatás

De nem csak a felkelés tradíciói éltetik a tuareg függetlenségi terveket, a világ többi részéből érkező hatások is kulcsszerepet játszanak.

A 20. század közepének és végének jelentős részében a felkelések és a sorozatos aszály arra késztette a tuaregeket, hogy Mali északi határain át Algériába és Líbiába meneküljenek. Algériában két különböző hatás érte őket. Az 1970-es és 1980-as években sokakat megérintett közülük a politikai aktivizmus. Ugyanakkor Algéria a berbereknek politikai függetlenséget követelő, nacionalista kabil mozgalom otthona is volt. Sőt az iszlamisták veresége után az algériai polgárháborúban (1991 – 2002) a legyőzöttek közül páran (néhányan az al-Kaidával is kapcsolatban álltak) átmenekültek a határon Észak-Maliba, ahol kapcsolatba kerültek a tuaregekkel.

Líbiában Kadhafi ezredes – aki rajongott a sivatagi népek kultúrájáért– üdvözölte a tuareg menekülteket, és az 1980-as és 1990-es években besorozta őket a hadseregébe. Ennek következtében több ezer tuareg kapott modern katonai kiképzést. Kadhafi tavalyi bukásával közülük sokan azokkal a fegyverekkel felszerelkezve tértek vissza Maliba, amelyeket eredetileg a NATO adott a Kadhafi-ellenes lázadóknak, hogy a felkelők harcolni tudjanak a diktátor ellen.
Az arab világból származó iszlám fundamentalista eszmék némelyikét számos tuareg felkelő tette magáévá. Valójában az egyik legjelentősebb lázadó vezért, aki időlegesen békét kötött a mali kormánnyal pár éve, vezető diplomáciai poszttal jutalmazták Szaúd-Arábiában, ahol az iszlám fundamentalizmus híve lett, mielőtt újból fegyvert ragadott a jelenleg is zajló tuareg felkelésben.

Moszlim segítségnyújtás

A tuaregek társadalmát erősen befolyásolja a pakisztáni moszlim segélyszervezet, a Tablighi Jama’at misszióiból származó, konzervatív vallási tradíció is. Szintén komoly hatást gyakorolt rájuk az, hogy Dél-Szudán 2011-ben kinyilvánította a Szudántól való elszakadást, amit a nemzetközi közösséggel is sikerült elfogadtatnia.

A világ legtöbb kormánya hagyományosan szentnek és sérthetetlennek tartja a gyarmatosítás korából származó határokat, és vonakodik elismerni a szakadár államokat. Az egyetlen valódi kivétel az utóbbi években Dél-Szudán volt – amit a tuaregek precedensnek tekintenek.
Bár fegyverek és harcosok áramlanak dél felé Líbiából a tuareg területekre, a kereskedés egy teljesen másik formája is beszivárgott délnyugatról, a radikálisoknak pénzügyi alapot biztosítva. A tuaregek által hagyományosan működtetett egykori karavánút kifizetődő drogcsempész útvonal lett, amelyen át – a korábbi portugál gyarmaton, Bissau-Guineán, a tuaregek uralta Szaharán és Észak-Afrikán keresztül – áramlik Európába a kolumbiai kokain.

Az al-Kaida szervezeteitől való félelem miatt az Egyesült Államok 2011 végén arra bátorította a mali kormányt, hogy próbálja meg katonailag ellenőrzése alá hajtani az ország tuaregek lakta északi részét. De csak annyit sikerült elérni, hogy új tuareg felkelés robbant ki.

A mali hadsereg (amelynek néhány tagja, nem hivatalosan, erőszakos rasszista akciót vezetett a tuaregek ellen az 1990-es évek közepén) nagy veszteségeket szenvedett a felkelőkkel folytatott összecsapásokban. Emiatt a kormányt okolták, s katonai puccsot hajtottak végre. A helyzet tovább romlott, amikor a tuaregek kikiáltották a függetlenséget, és a nyugat-afrikai országok beavatkozással fenyegetőztek.

Ráadásul a tuareg területen is belharcok dúlnak: a tuareg nacionalisták világi szárnyához tartozó erők áprilisban kikiáltották a független Azawad Köztársaságot. De iszlamista társaik elutasították az azawadi függetlenség eszméjét, és mozgalmat indítottak azért, hogy – nem csak a tuareg területen, hanem egész Maliban – bevezessék a muzulmán vallási törvénykezést, a saríát.

A Maliban kirobbant válságba a mögötte húzódó évszázados feszültségek miatt fokozatosan a szaharai Afrika más területei is belekeverednek, az összetett történelmi okok által létrehozott elarabosodott észak és a fekete-afrikai dél közötti 3000 kilométer hosszú határterület mentén.