Kétszáz évvel ezelőtt zajlott Napóleon oroszországi hadjáratának utolsó csatája. Sokan úgy vélik, a császárt „Tél tábornok”, az orosz időjárás kényszerítette térdre, de Dominic Lieven, a Londoni Gazdaság- és Politikatudományi Főiskola professzora szerint ezzel méltatlanul kisebbítjük az orosz hadvezetés érdemeit, amely nemcsak győzelmet aratott, de egy nagyszabású stratégiai terv keretében végül meg is buktatta a Napóleont, biztosítva, hogy még egyszer ne támadhasson Oroszországra.
Napóleon 1812 október közepén, hosszas várakozás után döntött úgy, hogy seregével elhagyja Moszkvát és visszavonul Oroszországból. A rendezett visszavonulás hamar meneküléssé változott, a kérdés pedig az lett, hogy a császár egykor hatalmas serege az utolsó szálig ott pusztul-e a végtelen orosz síkságon. Az éhező és fagyoskodó franciákat (azaz a Napóleon zászlói alatt összegyűjtött soknemzetiségű hadsereget, amelyben franciák mellett főleg lengyelek, de például hollandok is harcoltak) egész úton zaklatták a portyázó orosz egységek, de azzal a veszéllyel is szembe kellett nézniük, hogy az orosz főerők bekerítik őket, és végleg elvágják a hazavezető utat.
Pontosan ez volt a Kutuzov, Wittgenstein és Csicsagov tábornokok vezette oroszok célja, amikor Napóleon a mai Fehéroroszország területén a Berezina folyó felé közeledett. A császár tudta, hogy ha nem tudja embereit átjuttatni a folyón, mindennek vége. Serege ekkor nagyjából 80 ezer fős volt, körülbelül fele-fele arányban képviseltették benne magukat a Moszkvától idáig eljutók, illetve az útközben hozzájuk csapódott, korábban szétszóródott vagy helyőrségként hátrahagyott egységek.
A folyónál lezajlott ütközetet egyesek orosz, mások francia győzelemként értékelik. Tény, hogy Napóleon a becslések szerint a serege felét elvesztette vagy kénytelen volt hátrahagyni, illetve az is: a csata természetesen nem változtatott semmit az oroszországi hadjárat katasztrofális végeredményén. Azonban az is igaz, hogy a franciák végül is elérték céljukat: átjutottak a Berezinán és november 29-ére kivágták magukat az orosz seregek gyűrűjéből. Ezt az tette lehetővé, hogy Napóleon elő tudott rántani egy zseniális hadicselt a kalapjából (vagy inkább csákójából): Oudinot marsallnak azt a parancsot adta, hogy dél felé vonulva hitesse el az oroszokkal, hogy ott akarnak átkelni a folyón.
A terv bevált, a nyugati partot védő Csicsagov is megindult délnek, az így nyert idő alatt pedig a franciák felépítettek egy pontonhidat a jeges vizű, 90 méter széles Berezinán, amelyen a sereg jó része végül át tudott kelni, miközben a Wittgensteinnel hadakozó utóvéd hősiesen – és szinte szó szerint az utolsó emberig kitartva – megvédte a keleti partot. Megnyílt tehát az út a lengyel határ felé, így az orosz könnyűlovasság által továbbra is támadott franciák közül nagyjából 25 ezren a biztonságba vánszoroghattak. Napóleon ezt az utat már nem tette meg embereivel, egy puccskísérlet hírére szánra ült, és testőrségével gyorsan eljutott a határra.
De egyáltalán miért támadta meg Napóleon Oroszországot, és hogyan lehetséges, hogy a győzhetetlenség nimbuszával körülvett, zseniális hadvezér ilyen katasztrofális vereséget szenvedett?
Napóleon 1812-ben a hatalma csúcsára ért. Európa nagy része az uralma alatt volt, a másik része engedelmesen fejet hajtott előtte, Anglia pedig flottája védelmében várt egy kedvező fordulatra. A kontinensen egyedül Oroszország dacolt vele, a császár ezért soha nem látott méretű, 600 ezer fős hadsereggel vonult Sándor cár ellen.
A legyőzött Oroszország többé nem veszélyeztette volna a császár európai birodalmát, és engedelmes eszközévé vált volna a britek elleni háborújában. Valószínűleg azt a szerepet szánta neki Napóleon, hogy az indiai és iráni brit érdekeltségeket fenyegesse. Ha ugyanis Oroszország beszáll Napóleon Anglia elleni gazdasági háborújába, akkor bizonyosan fel kell számolnia kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatait, továbbá át kell engednie néhány nyugati határ menti tartományát az 1807-ben újonnan megalakult Varsói Hercegségnek, Napóleon leghűségesebb kelet-európai csatlósának.
Napóleon, aki az 1805–1806-os hadjáratokban néhány hét alatt legyőzte Ausztriát és Poroszországot, ugyanilyen gyors győzelmet készült aratni Oroszország felett is. Ha az orosz sereget a határ közelében le tudja kötni és képes legyőzni, akkor Sándor cár képtelen lesz tovább harcolni. Veterán parancsnokai nélkül a cárnak esélye sem lesz rá, hogy a háború ideje alatt új, ütőképes hadsereget szervezzen.
Napóleon céljait felismerve Sándor cár és legfőbb katonai tanácsadója, Mihail Bogdanovics Barclay de Tolly tábornok a hadsereg megóvását tűzte ki elsődleges célul. A több mint kétszeres túlerővel szemben az oroszok a „felperzselt föld stratégiáját” választották, vagyis azt, hogy a határtól egész Litvánián és Belorusszián keresztül visszavonulva mindent felégetnek maguk mögött, hogy Napóleon ne jusson utánpótláshoz, és csapatai kimerüljenek. A stratégia bevált: mire Napóleon elérte az orosz hátország határán fekvő Szmolenszket, túlereje másfélszeresnél kisebbre apadt.
A Szmolenszk közelében 1812 augusztusában vívott csaták során Napóleon számára elérkezett a várva várt alkalom az orosz erők felmorzsolására. Hogy ezt mégsem tudta kihasználni, az elsősorban főtisztjeinek baklövésein múlt – jóllehet az orosz csapatok heves és ügyes ellenállása sem lebecsülendő.
Napóleon ekkor választhatta volna azt is, hogy Szmolenszknél megáll, az 1812–1813-as telet kihasználva megerősíti litvániai és belorussziai bázisát, és felkészül arra, hogy 1813 tavaszán betörhessen az orosz hátországba. Ő azonban attól félt, ha két hadjárat idejére távol marad, akkor a politikailag instabil Franciaország összeomlik. Abban is kételkedett (helyesen), hogy Litvániában és Belorussziában a tél folyamán képes lesz-e a hadseregét élelmezni. Ezért 1812 szeptemberében úgy döntött, hogy megindul Moszkva felé.
Az orosz fővárost Szmolenszktől mindössze kétheti meneteléssel el lehetett érni. Az orosz hátországban az aratás utáni időszakban Napóleon könnyen megoldhatta volna seregének élelmezését. Azt is tudta, hogy az orosz hadsereg csak úgy hagyhatja el Moszkvát, ha megütközik vele, így alkalma nyílik a szétverésére.
Napóleon Borogyinónál ütközött meg a Kutuzov tábornok vezette oroszokkal, de nem sikerült döntő győzelmet aratnia. A franciák elfoglalták ugyan Moszkvát, ám a stratégiai célt – az orosz sereg megsemmisítését – a császárnak megint nem sikerült elérnie.
Napóleon nem tudta, mitévő legyen, ezért Moszkvában maradt, remélve, hogy I. Sándor cár – saját elhatározásából vagy az orosz elit nyomására – a békekötés mellett fog dönteni. Ebből kiderül, hogy Napóleon milyen kevéssé ismerte ellenfelét: Sándor cár nagyon jól tudta, hogy a tél közeledtével Moszkva csapdává válhat a franciák számára, ezért esze ágában sem volt békét kötni. Ezt egyébként akkor sem tehette volna meg, ha akarja, mert a francia betöréssel amúgy is durván megsértett oroszokat még jobban felbőszítette Moszkva leégése.
Napóleon hat héten keresztül vesztegelt Moszkvában, Sándor cár pedig ezalatt mozgósította az ellenállást. Napóleon ezután – attól tartva, hogy seregének utánpótlását elvágják, és nem jut élelemhez – kénytelen volt egészen az orosz határig hátrálni.
A köztudatban régóta gyökeret vert az a meggyőződés, hogy Napóleon seregét a kemény orosz tél győzte le, ám bebizonyosodott, hogy a franciák fegyelmezetlensége még többet nyomott a latban. Komoly szerep jutott a kiváló, és a hasonló francia-lengyel egységek is sokkal ütőképesebb orosz könnyűlovasságnak is, főként a kozák szabadcsapatoknak, amelyek rendszeres támadásaikkal kifárasztották Napóleon csapatait, és megakadályozták, hogy az utakról letérve élelmet szerezzenek.
Sándor cár azonban tudta, hogy Napóleont nem elég kiűzni Oroszországból, mert amíg a császár Németországot, valamint egész Nyugat- és Dél-Európát uralja, hatalmas veszélyt jelent Oroszország biztonságára.
1812-ben Napóleon – közvetlenül vagy közvetve – 63 millió alattvaló fölött uralkodott; a cár csupán 42 millió fölött. Ilyen jelentős ellenséggel szemben Oroszország nem tudta sokáig állni határai védelmének költségeit. Ezért 1812 decemberében Sándor cár betört Közép-Európába, abban a reményben, hogy Poroszország és Ausztria csatlakozik Napóleon elleni háborújához.
A cár számításai helyesnek bizonyultak – de ez csak egy hajszálon múlt. 1813 első felében Napóleon közel 500 ezer fős új hadsereget állított csatarendbe, amely kezdetben kétszeres számbeli fölényben volt az orosz-porosz szövetségesekkel szemben. A szövetségesek csak az 1813-as őszi hadjárat idején kerültek előnybe, amikor Ausztria végül csatlakozott hozzájuk, és tömeges orosz erősítés is érkezett. A győzelem azonban még így is – egészen az 1813 októberében vívott, sorsdöntő lipcsei „népek csatájáig”– kétséges volt.
Oroszország Napóleon leverésében játszott szerepét általánosan félreértelmezték. A Nyugat hajlamos volt az invázió kudarcát az éghajlatnak és Napóleon hibáinak tulajdonítani, míg az oroszok – részben Lev Tolsztojnak köszönhetően – az orosz tömegek patriotizmusának elemi erejére tették a hangsúlyt. Egyik fél sem adta meg a méltó elismerést annak az ügyes stratégiának, amelyet az orosz vezetés 1812-ben Oroszország erősségeire és Napóleon gyengeségeire épített.
Annak, hogy mindkét fél ilyen súlyosan alábecsülte Oroszország győzelmét, egyik döntő oka az, hogy az 1812-es hadjáratot nem Sándor cár átfogó stratégiájával kapcsolatban vizsgálták, amely csak 1813–1814-ben hozta meg a gyümölcsét.
Sándor cár és lehengerlő győzelmének híre hívta életre azt az Oroszország, Ausztria, Poroszország és Anglia alkotta kontinentális koalíciót, amely végül megsemmisítette Napóleon birodalmát. A szövetséges haderő magját az orosz hadsereg képezte, amely 1813 őszén már sokkal hatalmasabb erőt képviselt, mint 1812-ben.
A napóleoni korszak háborúiban kulcsfontosságúak voltak a lovak is, amelyek a mai hadviselésben alkalmazott tankok, repülőgépek, teherautók és a mozgó tüzérség szerepét egyszerre töltötték be. Oroszország győzelmében döntő tényező volt, hogy hatalmas lóállományát kivételes hozzáértéssel tudta az ügy szolgálatába állítani.
Oroszország azonban mindenekfölött azért győzte le Napóleont, mert hadvezérei túljártak a császár eszén. Sándor cár kombinált katonai-diplomáciai stratégiája realistább és kifinomultabb volt Napóleon villámháborús elképzeléseinél.