Tutanhamon halotti maszkja után talán Nofertiti mellszobra a második legismertebb ókori egyiptomi műalkotás. A jelenleg a berlini Neues múzeumban megtekinthető szobor, mint annyi más egyiptomi kincs, a nyugati világba került, de kalandosabb úton, mint azok az alkotások, amelyeket a megszálló angol és francia csapatok a 19. században tonnaszámra szállítottak el a British Museumba vagy a Louvre-ba.
A körülbelül időszámításunk előtt 1345-ben készült Nofertiti-szoborra éppen száz éve, 1912. december 6-án bukkant Ludwig Borchardt német régész az egyik legrégebbi, név szerint ismert szobrászművész, Thotmesz amarnai műhelyének maradványai között. Borchardt rögtön tudta, milyen értékes kincsre bukkant, amikor meglátta a festett mészkő szobrot, naplójába így írt: „Egyszer csak ott volt a kezünkben a legelevenebb egyiptomi műalkotás. Szavakkal nem lehet leírni. Látni kell a saját szemeddel.” Az ásatást végző Német Keleti Társaság és az egyiptomi hatóságok között az volt a megállapodás, hogy megosztoznak a feltárt leleteken, de az osztozkodásban az egyiptomiaknak lett volna döntő szavuk, így Borchardt joggal félt attól, hogy nem tudja majd hazavinni a szobrot.
Nofertiti portréját ezért rosszul megvilágítva, koszosan lefotózva mutatta be az egyiptomiaknak, és azt hazudta, hogy nemcsak a legkülső réteg, hanem az egész szobor gipszből készült. Amikor pedig az ellenőrök személyesen jöttek, gondosan elcsomagolták az értéktelennek beállított alkotást.
Miután 1913-ban a szobrot végül elszállították Németországba, Borchardt ismeretlen okból úgy döntött, hogy ne mutassák be a nagyközönségnek. Végül 1924-ben állították ki, hatalmas sikerrel, Nofertiti az egész világon az időtlen női szépség ikonja lett, Németországban pedig sokan egyenesen a vesztes háborúban megtépázott nemzeti öntudat helyreállítójaként tekintettek a mellszoborra, amely majd mintegy „új királynőként” vezeti újra dicsőségre az országot.
Állítólag Hitler is az alkotás nagy rajongója volt, külön múzeumot akart építtetni a tiszteletére. Ez ugyan nem valósult meg, viszont a szoborra a háború és a bombázások zűrzavarában is nagyon vigyáztak, először egy berlini légvédelmi bunkerbe, később pedig más kincsekkel együtt egy sóbányába szállították, itt bukkantak rá amerikai katonák. Csak 1956-ban került vissza Berlinbe, pontosabban a nyugat-berlini Dahlem Múzeumba, annak ellenére, hogy Kelet-Németország követelte, a régi Neues Múzeum helyén, Kelet-Berlinben kéne kiállítani. Amikor 2009-ben újra megnyitották ezt az intézményt, Nofertiti szobra is visszakerült ide, igaz ekkor már nem volt politikai jelentősége az elhelyezés kérdésének.
Szintén 2009-ben publikálták annak a kutatásnak az eredményét, amely kiderítette, hogy nem Borchardt volt az első, aki el akarta fedni az igazságot a szoborral kapcsolatban. A legmodernebb technológiával végzett röntgenfelvételek segítségével kimutatták, hogy a külső gipszréteg alatt a mészkőben egy sokkal realisztikusabb portré található, amely feltehetőleg hívebben adja vissza Ehnaton főfeleségének arcvonásait. A mészkőbe faragott apró ráncokat, a szem alatti táskákat és az orron látható kis púpot azonban a végső réteggel eltűntette az alkotó, hogy időtlen szépséget adjon modelljének.
Érdekes kérdés az is, hogy mi történhetett a szobor hiányzó bal szemlencséjével. Borchardték gondosan átfésülték a műhely maradványait, de nem lelték meg, így feltételezhető, hogy vagy el sem készült a hiányzó darabka, vagy még valamikor az évszázadok során veszett el. Egyesek szerint a szobor tanítási célzattal maradt a műhelyben, a mester ezt a művét állította példának tanítványai elé, a szem pedig azért maradt befejezetlen, hogy bemutathassa, miként kell a szemgolyót és a szemgödröt megformázni. Mások viszont amellett vannak, hogy a szobor teljesen elkészült, és a szem később veszett el.
Ahogy a legtöbb híres régészeti lelettel, úgy a Nofertiti-portréval kapcsolatban is felmerült, hogy csak ügyes hamisítványról van szó. Mivel a külső festékpigmentek eredetiségét már korán igazolták, a gyanút felvetőknek szellemes történettel kellett előállniuk. Henri Stierlin svájci művészettörténész például úgy véli, hogy Borchadt az ókori festékek tesztelésére készíttette el a szobrot, majd miután egy porosz herceg meglátta és megcsodálta, a régész eredetinek állította be, nehogy megsértse a herceget. Stierlin szerint igazát bizonyítja, hogy 1923-ig szinte említés sem esik a szoborról, egyetlen tudós sem vizsgálta meg, illetve az is, hogy az ókori Egyiptomban a hiányzó szem óriási tiszteletlenségnek számított volna.
A kételyeket megfogalmazók arra hivatkoznak, hogy ugyan a festék valóban olyan, mint amit az ókori egyiptomi művészek is használtak, a gipsz alatti mészkőt soha nem vetették alá kormeghatározásnak. Ha a vitát nem is zárja le véglegesen, a röntgenfelvételek tanúbizonysága azért komoly érv az eredetiség mellett – nehéz elképzelni, hogy egy mégannyira ügyes hamisító is gondot fordított volna a gipszréteg alatti, láthatatlan ráncok megformázására.
Magáról a modellről egyébként meglepően keveset tudunk. Valószínűleg valamikor az ifjú fáraó trónra lépése körül ment feleségül IV. Amenhotephez, aki nevét csak később, reformjainak bevezetésekor változtatta Ehnatonra. Az a tény, hogy Nofertiti a fáraó első számú felesége lett, arra utal, hogy maga is nagyon előkelő családból származik (az egyiptomi szokások szerint ezt a címet általában olyanok viselhették, akik maguk is a királyi családból származtak – a fáraók között egyébként is bevett dolognak számított a testvérházasság), de a portréja által halhatatlanná tett királyné esetében ezt nem sikerült igazolni. Ma a kutatók azt tartják a legvalószínűbbnek, hogy Nofertiti a későbbi fáraó, Ay lánya lehetett.
A párnak fia nem, viszont hat lánygyermekük neve ismert. Nofertiti, aki a feliratok tanúsága szerint szinte társuralkodóként állt Ehnaton mellett, a fáraó uralkodásának 14. évében aztán hirtelen eltűnt, legalábbis neve nem fordul elő többet a forrásokban. Elképzelhető, hogy egy járványos betegség áldozata lett, de vannak, akik szerint kiesett a fáraó kegyeiből és hátralevő életét egy palotába bezárva töltötte.
Joann Fletcher brit régész 2003-ban világgá kürtölte, hogy megtalálta a Nofretiti múmiáját, méghozzá a Királyok Völgyének egyik sírjában. Az igen valószínű, hogy a múmia valóban nagyjából Ehnaton idejéből származik, és az is feltételezhető, hogy az uralkodóknak kijáró pozícióban, a mellkasán keresztbetett kezekkel temették el, de az azonosságot csak egy DNS-vizsgálat bizonyíthatná, viszont jelenleg még azt sem tudjuk biztosan, kik is voltak Nofretiti szülei, így a kérdés valószínűleg még sokáig eldöntetlen marad.
Egyiptom egyébként sok más műalkotás mellett a Nofretiti-portrét is régóta követeli vissza, egyelőre azonban Németország abba se ment bele, hogy legalább évente néhány hónapig „szülőhazájában” legyen kiállítva a szobor. Az „arab tavasz” zűrzavara és az azóta is bizonytalan helyzet miatt biztos, hogy jó pár évig nem is fog újra terítékre kerülni a téma.
Magyar vonatkozása a szobornak, hogy 2003-ban a Kis Varsó nevű magyar művészcsoport engedélyt kapott, hogy egy kisfilmet készítsen egy meztelen női alakra helyezve a mellszobrot. A Velencei Biennálén bemutatott mű a régi és az új művészet egységét volt hivatott kifejezni, azonban Egyiptom hivatalosan tiltakozott a film miatt, az akkori kulturális miniszter erre az esetre hivatkozva is újra követelte az alkotás visszaadását.